Humana Magazin - Humana Magazin - Elemek megjelenítése címkék szerint: Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál https://humanamagazin.eu Wed, 05 Aug 2020 06:36:07 +0200 Joomla! - Open Source Content Management hu-hu Verzió 2015: A haza mindenekelőtt? – Sean McAllister: Szíriai love story https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2440-a-haza-mindenekelott-sean-mcallister-sziriai-love-story https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2440-a-haza-mindenekelott-sean-mcallister-sziriai-love-story   A Szíriai love storyt BAFTA-díjra jelölték a legjobb dokumentumfilmek kategóriájában, nem véletlenül. A Sean McAllister öt éven keresztül követte kamerájával egy palesztin-szír család életét, amely tagjainak a forradalom kitörése után menekülnie kellett Szíriából.

A Szíriai love story amellett, hogy egy család Szíriából Franciaországba vezető útját dokumentálja, egy szerelmi háromszögről, Amer, Rhagda és Szíria háromszögéről szól. Sean McAllister nem a szétbombázott Szíriáról készített filmet, nem a távolból akart filmezni, hanem olyan közelről, amennyire csak lehetett. Nem azt szerette volna megmutatni, hogy mennyien veszítették már életüket, hanem az élőkre koncentrált, karaktereit „szerette volna emberi lényként ábrázolni” – mondta egy interjúban.

A film 2009-ben indul, s először csak Amerrel és fiaival találkozunk, Rhagda épp börtönben – nem először. Megtudjuk, hogy Amer és Rhagda tizenöt évvel ezelőtt a börtönben ismerkedtek meg, akkoriban mindketten politikai fogolyként raboskodtak. Szabadulások után összeházasodtak és családot alapítottak, de Rhagda mindig is többre vágyott, folytatta tehát harcát az elnyomó rendszer ellen, aminek következtében harmadik fiúk születése után nem sokkal újra bebörtönzik. Szabadulásakor a családnak dönteni kell, hogy maradnak Szíriában vagy új életet kezdenek valahol máshol. Először Libanonba utaznak, majd Franciaországban kapnak menekültstátuszt, de az már az útjuk során látszik, hogy Rhagda nem igazán boldog. Hazáját a gyermekiért hagyja el, hogy nekik legyen jövőjük, viszont a franciaországi lét nemcsak őt, de a családot is felemészti. Hosszú vívódás után Rhagda végül úgy dönt, hogy Törökországba utazik, s onnan próbál minden tőle telhetőt megtenni, hogy hazájának segítsen.

Sean McAllister dokumentumfilmje új szemszögből közelít a menekült-témához, lelki vívódást mutat be, egy olyan erős női karaktert, akinek szinte büntetés a franciaországi lét. A tudatot nem lehet hátrahagyni – felnőttként semmiképp; nyugaton élni nem feltétlenül a lehetőségekről és a boldogságról szól. Amer és Rhagda gyermekei új otthonra lelnek Franciaországban, kötődésük hazájukhoz nem olyan erős, ők még képesek arra, hogy otthon érezzék magukat az új helyen. Ők már nem is szíriaiak; ahogy a legkisebb gyermek mondja, ő már francia.

McAllister mozgóképe vívódásokkal teli alkotás, amelyben a választás lehetősége nem pozitívum, hanem negatívum – legalábbis egyes emberek számára. A Szíriai love story a feltétlen szeretet filmje: Még ha nap mint nap újabb bombák robbannak és az élet elviselhetetlen, a hazáért érzett szeretet akkor sem csillapodik. A jövőért tenni kell.

A filmet Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon láttuk.

  • Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
  • dokumentumfilmek
  • Sean McAllister
  • Szíriai love story
  • Syrian Love Story
  • war
  • háború
  • menekültek
  • refugees
  • journalism
  • újságírás
  • Franciaország
  • France
    ]]>
    info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Tue, 10 Nov 2015 14:00:00 +0100
    Verzió 2015: Ne mondd meg, hogy mit szabad és mit nem! – Ayat Najafi: Dalok senkiföldjéről https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2439-ne-mondd-meg-hogy-mit-szabad-es-mit-nem-ayat-najafi-dalok-senkifoldjerol https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2439-ne-mondd-meg-hogy-mit-szabad-es-mit-nem-ayat-najafi-dalok-senkifoldjerol   Lelkesedésből nincs hiány, a megvalósítás viszont még hagy némi kívánnivalót maga után. Ayat Najafi harmadik dokumentumfilmje, a Dalok senkiföldjéről a készítők számára fontos alkotás, de vajon másnak is az?

    Irán a kettőségek országa, akik ott jártak, mind azt mondják, hogy a különféle tilalmak ellenére minden megtalálható a közel-keleti államban, nőnek lenni azonban a jelenben egyáltalán nem egyszerű. Ayat Najafi az eddigi dokumentumfilmjeivel – más iráni rendezőkhőz hasonlóan – ezt a témát boncolgatja. Az előző két mozgóképe (Move it, Football Under Cover) női focistákról, a Dalok senkiföldjéről énekesnőkről szól, húgának (Sara Najafi) a hatalommal vívott küzdelmét dokumentálja.

    Sara Najafi eltökélt szándéka, hogy iráni és francia énekesnők részvételével közös estet rendezzen Teheránban, ehhez azonban egy igencsak nagy akadályt kell áthidalniuk. Az 1979-es iszlám forradalom ugyanis megtiltotta az énekesnőknek, hogy nyilvánosan lépjenek fel. Napjainkban a női előadók zenéi csak a fekete piacon kaphatók, pedig az 1920-60-as években számos énekesnő lopta be magát az irániak szívébe. Sara a kulturális minisztériumba jár, énekesekkel egyeztet, illetve többször Párizsba utazik, ahol a francia fellépőgárdával tárgyal. Az úton több kihívással kell szembenéznie a nemzetközi csapatnak, az, hogy a fellépést megtartják, még a rendezvény előtti napokban sem teljesen biztos.

    A rendező minden bizonnyal ezt a fordulatot szánta filmje csúcspontjának, Najafi azonban egyik nehéz pillanatban sem tudja a nézőből az általa várt reakciókat kiváltani, s ennek egyik oka az ő személyes jelenléte. Ahelyett, hogy magára hagyná a nézőt a szomorú, gondterhelt arcokkal, ismétlődő jelleggel feltűnik a kamera előtt és magyarázni kezdi, hogy minden rendben lesz, Sara megoldja. Az már csak hab a tortán, hogy a vetítés utáni közönségtalálkozón Najafi maga mondta, hogy biztosak voltak benne, hogy a koncert nem marad el; a minisztérium rossz színben tűnt volna fel, ha az utolsó pillanatban nem engedélyezi a fellépést.

    Az iráni rendező lelkesedése az egész filmre rányomja bélyegét, épp ezért Sara kivételes tette háttérbe szorul. Az a közönségtalálkozón is kiderült, hogy Najafi húgának szánta a filmet, az ő harcát kívánta bemutatni, azzal azonban a rendező már nem számolt, hogy személyének túlzott jelenléte minden feszült pillanatot felold. A néző a tett súlyát nem érzi, de a perzsa dalok még így is elvarázsolhatják, ahogy tette azt a fesztivál közönségével is, amely tagjai a Közönségdíjat szavazták meg a filmnek.

    A filmet a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon láttuk.

    • Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
    • film
    • filmfesztivál
    • emberi jogok
    • kritika
      ]]>
      info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Thu, 19 Nov 2015 11:00:00 +0100
      Verzió 2015: Ami megmaradt – Pietra Brettkelly: Pislákoló igazság https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2438-ami-megmaradt-pietra-brettkelly-pislakolo-igazsag https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2438-ami-megmaradt-pietra-brettkelly-pislakolo-igazsag Pietra Brettkelly új-zélandi filmrendező Afganisztán múltját kutatja a Pislákoló igazság című dokumentumfilmjében, amelyből a közel-keleti ország egy kevésbé ismert arca rajzolódik ki. Egy olyan országé, ahol a kulturális és művészeti élet virágzott, ahol a nők miniszoknyát hordtak.

      Pietra Brettkelly dokumentumfilmjében három olyan elhivatott embert követ, akik évtizedek óta azon fáradoznak, hogy az afgán filmarchívumot és az ott tárolt filmtekercseket megőrizzék, és azokat lehetőségük szerint az eltérő vidékeken élő afgán lakosságnak is levetítsék. A fiatalabb (afgán) generációk számára ugyanis Afganisztán biztosan nem azt jelenti, amit – mondjuk – a 30-40-es vagy akár 50-es években születettek számára. Ők még emlékezhetnek arra az Afganisztánra, amelyet a művészetek és a kultúra sokszínűsége jellemzett.

      A Pislákoló igazság – a filmben megtalált tekercsekhez hasonlóan – fontos dokumentum, hiszen emlékezteti az afgán lakosságot és mindenkit szerte a világban, hogy Afganisztán több – volt – annál, mint egy szétbombázott, háborús övezet. A közel-keleti ország – Szíriához hasonlón – nagy múltra visszatekintő állam, amelynek szomorú története az 1970-es években kezdődött. Az azt megelőző időszakot (1933-1973) még a stabilitás jellemezte, ekkor uralkodott Zahir sah.

      Az afgán mozi is jó időket élt ekkor. Az első kamerát Habibullah Khán hozta országába. Habibullah 1901 és 1919 között volt Afganisztán emírje. Az 1970-es évek után viszont az addig készült filmek veszélybe kerültek, később a tálibok több mozgóképet elpusztítottak, s csak a filmarchívum néhány munkatársának köszönhető az, hogy több tekercs épségben megmaradt: az épület bizonyos részein titkos rejtekhelyeket építettek a falba.

      A Pislákoló igazság több képsort áldoz arra, hogy betekintést nyújtson az afgán filmművészetbe. A három főhős végig azon fáradozik, hogy a tekercseket megóvják. Tulajdonképpen két utat követhet a néző: A film egyrészt az archívum épületének és a filmek restaurálását mutatja, tehát a jövő felé halad, másrészt a munka közben a múltat idézi fel. A kiindulópont a jelen, amelyben az emberek se a múltat, se a jövőt tekintve nem lehetnek annyira bizakodók, de legalább mindent megtesznek azért, hogy ez változzon.

      A Pislákoló igazság hiánypótló alkotás, a féltve őrzött kincsek filmje, a kincseké, amelyek megmaradtak.

      A filmet a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon láttuk.

       

      • Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
      • Afganisztán
      • háború
      • film
      • mozi
      • dokumentumfilm
      • Pietra Brettkelly
        ]]>
        info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Wed, 18 Nov 2015 11:35:04 +0100
        Verzió 2015: „Látod, hogyan viselkedik?” – Claudine Bories és Patrice Chagnard: Játékszabályok https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2437-latod-hogyan-viselkedik-claudine-bories-es-patrice-chagnard-jatekszabalyok https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2437-latod-hogyan-viselkedik-claudine-bories-es-patrice-chagnard-jatekszabalyok Claudine Bories–Patrice Chagnard francia rendezőpáros újabb közös filmjének témája aktuálisabb nem is lehetne. A vicces pillanatokban is bővelkedő Játékszabályok néhány francia fiatal keserves munkakeresését dokumentálja.

        Lolita, Kevin és Hamid sem elegendő tapasztalatot, sem megfelelő képesítést nem szereztek ahhoz, hogy állások sokaságából válogathassanak. Szeretnék megvalósítani álmaikat és vágyaikat, de a jelenlegi gazdasági helyzetben többnyire betanított munkásként tudnak csak elhelyezkedni. Azonban ez sem megy olyan könnyen, ezért igénybe veszik egy államilag finanszírozott, álláskeresőket segítő cég szolgáltatásait.

        A központban hat hónapon keresztül foglalkoznak velük. A fiatalok csoportos és egyéni konzultáción vehetnek részt, megismerkedhetnek az állásinterjúk írott és íratlan szabályaival: Mit mondjanak és mit ne, hogyan viselkedjenek, milyen ruhát viseljenek. A tréning közben vizsgáztatják őket, tesztelik, hogy mi az, amit sikerült elsajátítaniuk, mi az, amiben még fejlődniük kellene, amire jobban oda kell figyelniük. Ezenfelül személyi tanácsadóik faggatják őket, hogy teljes képet kapjanak személyiségükről, hogy kiderítsék, mit tudnak, mihez értenek, mit szeretnének.

        A film komikuma pont azokban a szituációkban mutatkozik meg, amikor a fiatalok magukat adják. Látszólag meg sem próbálnak alkalmazkodni vagy erőfeszítéseket tenni a cél érdekében. Főleg nem Lolita. A Játékszabályok főszereplője egyértelműen ő. A lány saját bevallása szerint nem bírja befogni a száját, ez pedig sokszor bajba sodorja. A lány furcsa szerzet, a külvilág nem igazán létezik a számára, mintha csak szükséges rossz lenne az életében, a vásznat mégis élettel tölti meg jelenléte. Viselkedése szinte mindig derűt vált ki a nézőkből, holott Lolita és társai inkább szánnivalók.

        A semmi közepén található épületről készült vágóképek tökéletesen érzékeltetik az elkeseredettséget, valamint a fiatalok lehetőségeinek hiányát, a film nagy részében viszont az épületen belül mozog a kamera. A belső felvételek alkalmával az operatőr nagyon közel merészkedik Lolitáékhoz. Bizonyos képsorok esetében viszont tetten érhető, hogy a „kinti” hangulat begyűrűzik az eseményeket felpörgetni kívánt cég irodájába is. Néha úgy tűnik, mintha megállt volna az idő, sivárság és kilátástalanság uralja a vásznat, s a kitörés lehetősége csak várat magára.

        Claudine Bories és Patrice Chagnard filmje nem vidám alkotás. A rendezők komoly témát feszegetnek, de távolságot tartanak, megfigyelők csupán, az eseményekbe nem avatkoznak bele. A válogatott képsorokkal irányítják ugyan nézőiket, de rájuk bízzák, hogy a dolgozókkal vagy a fiatalokkal éreznek együtt. Mert senkinek sem könnyű.

        A filmet a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon láttuk.

         

        • Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
        • film
        • Játékszabályok
        • kritika
        • Claudine Bories
        • Patrice Chagnard
        • munkanélküliség
        • fiatalok
        • Európa
          ]]>
          info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Tue, 17 Nov 2015 11:16:15 +0100
          Verzió 2015: A zene az kell… – Almási Tamás: tititá https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2436-a-zene-az-kell https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2436-a-zene-az-kell Ha valami gátat szabhat a tehetség kibontakozásának, az a pénzhiány. Almási Tamás tititá című dokumentumfilmjében a 18 éves Antit követjük, aki az edelényi romatelepről érkezik a Snétberger Zenei Tehetség Központba. Álmok, vágyak, idilli környezet, de lehet, hogy ennyi nem elég?

          A faluban mindenki élvezettel hallgatja Anti dalait, gitárjátékát dicsérik, a Snétberger Zenei Tehetség Központban viszont a fiúnak hamar szembesülnie kell hiányosságaival. Tanárai ugyan minden egyes alkalommal biztatják és hangsúlyozzák, hogy a gyakorlás elengedhetetlen, a szolfézs csak nem akar menni neki. Anti lassan teljesen elszigeteli magát, az órákra nem jár be. Míg korábban le sem tudta tenni a gitárját, a központban szenvedélye egyre csillapodik, nem egyszer már az ágyból sem akar felkelni. Az első táborból csalódottan tér haza.

          Otthon valamelyest feltöltődik, segít neki a megszokott környezet, az, hogy újra ő lehet a legjobb. A második táborba aztán már elszántabban érkezik, pár társával együttesen készül a nagy fellépésükre, amikor is azokat a diákokat választják ki, akik a Müpa színpadán mutathatják meg tehetségüket. Anti lelkes, igyekszik, de ez még egyelőre nem elég. Azonban a próbatétel, amelyet a táborban kiáll, sok mindenre megtanítja, többek között arra, hogy a tudás hatalom. Hazatérése után szeretné a megszerzett tudást másokkal is megosztani, ezért szolfézst kezd oktatni a falu zenekedvelő fiataljainak. Szeretné, ha a többiek már jobb esélyekkel indulnának a zenei életben.

          A zene és más művészetek sokak számára kitörési lehetőséget biztosítanak – a mélyszegénységből, a kilátástalanságból. A pozitív visszajelzések továbbá kiválóan növelik az ember önbizalmát, főleg, ha az ember életében nem történik sok olyan esemény, amely az életigenlését erősítené, az önbecsülését javítaná. A négy fal közötti és a családi körben való zenélés és alkotás azonban némileg torzíthatja a valóságról alkotott képet. Az addig magasztalt tehetség könnyen kevésnek bizonyul egy olyan közegben, ahol mindenki ügyes. A helyzeten csak tovább ront, ha a kritika nem méltat – még ha építő jellegű is.

          Almási Tamás filmje felnövéstörténet, valamint társadalmi szempontból egy fontos alkotás. Egyrészt a roma fiatalok A tudás hatalom című projekthez hasonlóan azt látják, hogy érdemes tanulniuk, másrészt sokan azonosulhatnak Antival, ily módon bátorítást kapnak, hogy nekik is sikerülhet. Megtanulják, hogy soha ne adják fel. S még ha elsőre el is buknak, a küzdelmes úton szert tehetnek olyan tudásra, amelyet sorstársaiknak is átadhatnak. Nem számít, honnan jöttek és hová tartanak, közösséget bárhol és bármikor építhetnek.

          A filmet a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon láttuk.           

           

          • Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
          • Tititá
          • Almási Tamás
            ]]>
            info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Sat, 14 Nov 2015 19:14:15 +0100
            12. VERZIÓ Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál https://humanamagazin.eu/hirek/hirek-itthonrol/sajtokozlemenyek/item/2434-12-verzio-nemzetkozi-emberi-jogi-dokumentumfilm-fesztival https://humanamagazin.eu/hirek/hirek-itthonrol/sajtokozlemenyek/item/2434-12-verzio-nemzetkozi-emberi-jogi-dokumentumfilm-fesztival „Közünk van hozzá! A Verzió idén is megmutat, elgondolkodtat, megvitat.” 2015. november 10-én tizenkettedik alkalommal jelentkezik a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, amely idén is rengeteg érdekes filmmel és témával várja az érdeklődőket. Idén mintegy 55 film érkezik a fesztiválra több mint 30 országból.

            Az idei Nemzetközi Panoráma szekcióba a frissen készült dokumentumfilmek legjava került, olyan alkotások, amelyekben a kreatív filmezés összefonódik a politikai aktivizmussal és a világról való gondolkodással. A Magyar Panoráma az égető társadalmi problémákat boncolgató legújabb magyar dokumentumfilm-termésből mutat meg néhányat. A Mozgásban: a menekültválság képei címen futó szekció filmjei a menekültügy és a migráció bonyodalmait történelmi távlatokban vizsgálja. A megfigyelés dokumentumai – a Moving Walls 22 / Watching You, Watching Me (2015. október 14 – december 8, OSA, 1051 Budapest, Arany Janos u. 32.) című kiállítással összefüggésben a Verzió olyan filmeket mutat be, amelyek az adatgyűjtés és a magánszféra közti, a digitális évszázadban kialakult újfajta kapcsolatra reflektálnak. A Fesztivál keresztutak ezúttal a Nürnbergi Nemzetközi Emberi Jogi Filmfesztivállal közös programként mutatkozik be.

             

            „A Verzió akar lenni a tiltakozó hang, aki felemeli a szavát az erőszak ellen, aki megmutatja a »pislákoló igazságot«, aki meglátja az emberi méltóságot egy poros filmtekercsen, egy betiltott dalban, egy csendes beszélgetésben vagy menekültek szerelmi történetében.” (Kövecsi Anikó, ügyvezető igazgató)

             

            Az idei fesztivál újdonsága a ZOOM IN diákfilm-verseny. A fiatal filmesek munkáinak bemutatásával és megvitatásával a dokumentum-filmezés jelentősebb új irányzatait szeretnénk feltérképezni és egyúttal a tapasztalatcserét segíteni. A diákfilmeket nemzetközileg elismert szakemberekből álló zsűri fogja kiértékelni. A Diákverzió idén is várja azokat a középiskolásokat, akiket érdekelnek a mai emberi jogi kérdésekkel foglalkozó filmek, és szívesen beszélgetnek is róluk. A Diákverzió nyolc izgalmas emberi jogi témájú dokumentumfilmmel, beszélgetésekkel, vendégekkel és szakértőkkel várja a tanárokat és a diákokat. A ZOOM IN diákfilm-verseny nemzetközi szakemberekből álló zsűrije a legjobb filmet 1000 USD díjjal jutalmazza. A fesztivál Diákzsűrije 100 000 Ft-os díjjal jutalmazza a Verzió legjobb emberi jogi filmjét.A közönség szavazata alapján a legtöbb szavazatot kapott film pedig szintén 100 000 Ft-ban részesül.

            A fesztivált Péterfy Gergely író nyitja meg 2015. november 10., kedden, 19.00 órakor a Toldi moziban, a Verzió nyitófilmje Sean McAllister Szíriai Love Story c. alkotása. A film 2009-ben indul Szíriában, még az arab világban beindult változások előtti időkben. A rendező öt éven át követi Raghda és Amer életét, reménnyel, álmokkal és kétségbeeséssel tarkított elképesztő küzdelmét a forradalomért, hazájukért és egymásért. A film a Zsűri Nagydíját nyerte a Sheffield Doc/Festen 2015-ben. A vetítés után a Verzió vendége Sean McAllister rendező, akivel Oksana Sarkisova fesztiváligazgató beszélget.

            A Verzió záró filmje a Jerry Rothwell rendezte Hogyan váltsuk meg a világot? 1971-ben egy baráti társaság egy atomkísérleti zónába hajózik, és tiltakozásuk megragadja a világ képzeletét. Hippi heist movie a Greenpeace-t megalapító és a modern zöld mozgalmat elindító úttörőkről, amelyben ritka archív felvételek tesznek élet közelivé egy rendhagyó világot. Fiatal kanadai környezetvédők – underground újságírók, fotósok, zenészek, tudósok és expat amerikai katonai szolgálatmegtagadók – vegyes csapatának kalandjai, akik meg akarják állítani Nixon alaszkai atomkísérleteit, és közben feltalálják a környezetvédelmi aktivizmust. 

             

            • A 12. Verzió Fesztivált a Verzió Film Alapítvány és az OSA Archívum szervezi.
            • Helyszínek: Toldi Mozi Budapest, V., Bajcsy-Zsilinszky út 36-38., tel.: 472-0397, Művész Mozi Budapest, VI., Teréz krt. 30. tel.: 459-5050, Cirko-Gejzír Mozi Budapest, V., Balassi Bálint u. 15-17., tel.: 269-1915, Kino Budapest, XIII., Szent István krt. 16., tel.: 781-9453 OSA Archivum Budapest, V., Arany J. u. 32., tel.: 327-3250
            • Bérlet: 5000 Ft
            • Jegyárak: 1000 Ft
            • Bérletek a Toldi Mozi és a Művész Mozi pénztáraiban kaphatók november 5-től.
            • www.verzio.org
            • www.facebook.com/verziofilmfest
            • info@verzio.hu
            • Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
            • emberi jogok
            • dokumentumf
            • Toldi
            • Művész
            • Kino
            • OSA Archivum
            • CEU
              ]]>
              info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Sajtóközlemények Mon, 09 Nov 2015 23:02:47 +0100
              25 éve történt – Anders Østergaard & Rácz Erzsébet: 1989 https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2428-25-eve-tortent-anders-stergaard-racz-erzsebet-1989 https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2428-25-eve-tortent-anders-stergaard-racz-erzsebet-1989 Anders Østergaard és Rácz Erzsébet 1989 című filmje a Szovjetunió bukásának végnapjait mutatja be a magyarországi események tükrében. A humorral átitatott dokumentumfilm központi figurája Németh Miklós, aki a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának 13. elnöke és a harmadik magyar köztársaság első miniszterelnöke volt.

              1989. november 9-e volt az a nap, amikor a berlini fal megszűnt a kettéosztottság szimbóluma lenni, ekkor omlott le ugyanis a fal, amely három évtizeden keresztül megosztotta Németországot, s egyben Európát. Az idősebb generáció minden bizonnyal még élénken emlékszik a 80-as évek végén és a 90-es évek elején történt, nagy jelentőséggel bíró eseményekre, a fiatalabb generációk számára viszont ez az időszak már nem lehet több puszta történelemnél, amelyről talán nem esik kellő szó, pedig illene.

              Østergaard és Rácz történelemleckéjükben a komoly és olykor meglehetősen szomorú események által megteremtett enyhén (bús)komor hangulatot rendre humorral oldják fel. A dokumentumfilm játékfilmes elemeket is felvonultat, a történelem bizonyos momentumait újra játssza, de maguk az érintettek is vissza-visszaemlékeznek. Az átlagpolgárok mellett megszólalnak politikusok, főként Németh Miklós, aki kormányzása idején olyan intézkedések sorát hozta meg, amelyek katalizátorként működtek a vasfüggöny lehullásának folyamatában. A médiában Horn Gyula, az akkori külügyminiszter ugyan többet szerepelt, az 1989 viszont a színfalak mögé invitál bennünket. Kiderül például – legalábbis számomra –, hogy Horn a kamerák előtt pózolva egy újonnan felhúzott drótkerítést vágott el, az eredetit ugyanis már korábban lebontották.

              A film továbbá megemlékezik azokról is, akik a határ mentén vesztették életüket, pont mielőtt megnyitották volna azt. Másoknak viszont sikerült, és még csak szökniük sem kellett. Nem is olyan régen több helyütt „Danke Ungarn” feliratokat láthattunk, megköszönve Magyarországnak, hogy 1989. szeptember 11-én megnyitotta a magyar határt a keletnémet turisták előtt Ausztria felé.

              Magyarországon hiányolják a rendszerváltásról készült filmeket, az 1989 most ezt az űrt tölti be kicsit, bár az elmúlt 25 év eseményeire nem tesz semmiféle utalást, inkább csak az 1989-ben történt „csodára" fókuszál. Emiatt Østergaard és Rácz közös műve kicsit lóg a levegőben, de tökéletes kiindulópontja lehet egy alapos utánanézésnek, s bizos elemévé válhat a már elkezdődött diskurzusnak 1989-ről, a rendszerváltásról és azt az követő 25 évről.

              A filmet a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesziválon láttuk.

              • Anders Østergaard
              • Rácz Erzsébet
              • 1989
              • Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
                ]]>
                info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Sat, 24 Jan 2015 19:23:28 +0100
                Megbélyegezve – Gerő Marcell: Káin gyermekei https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2426-megbelyegezve-gero-marcell-kain-gyermekei https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2426-megbelyegezve-gero-marcell-kain-gyermekei Telt házas vetítés keretén belül mutatták be a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon Gerő Marcell Káin gyermekei című filmjét, amely nem kevés elismerés mellett végül a Diákzsűri díját vihette haza.

                Gerő alkotása Mész András 1985-ös Bebukottak című filmjének folytatásaként értelmezhető, hiszen az akkoriban a tököli fiatalkorúak börtönében gyilkosságért raboskodó kamaszok közül hárommal újra találkozunk. Pál, Zsolt és József mára már a negyvenes éveikben járnak, s bár mindannyian más és más településen élnek, egy valami mindenképp közös bennük, a sorsuk – és talán családjuk sorsa is – örökre megpecsételődött.

                Mindhárom férfi őszintén vall arról, hogy tetteik miként befolyásolták életüket, s ahogy a film halad előre, egyre tisztábban látja a néző is, hogy sajnos egyiküknek sem sikerült teljesen visszailleszkedni a társadalomba, mindannyian annak szélén foglalnak helyet, s a látottak alapján kevés az esélyük arra, hogy ez a jövőben változzon. Zsoltot a pszichiátrián kezelik, Pál az édesanyjával él, de rendre börtönbe kerül kisebb bűntettekért, ahogy József is, aki hajléktalanként tengődik.

                A film gerincét Pásztor Pál családjának hétköznapjai adják, amely már csak azért sem lehet véletlen, hiszen ott mindhárom generáció megjelenik a vásznon, ami egyrészt segíthet magyarázatot találni arra, hogy annak idején, miért történt, ami történt, másrészt egy lehetséges jövőképbe is betekintést nyerhetünk azáltal, hogy megismerkedünk Pali gyermekeivel, akiket apjuk a mozgókép egy pontján arra biztat, hogy tanuljanak.

                Van valami megindító és elgondolkodtató abban, amikor egy film egy távolba merengő kislány képével zár, aki egy kerítésen „lépdel” felénk, majd mielőtt még célba érne, a kép elsötétül. Erről, vagyis a jövő bizonytalanságáról szól ugyanis Gerő Marcell filmje, aki nemcsak a mára felnőtt Pált, Józsefet és Zsoltot szólaltja meg, de családjukat is, akik akarva-akaratlanul, de magukon viselik a múltban elkövetett cselekedetek következményeit.

                A Gerő-mozgókép egyik legnagyobb erénye mégis az, hogy Pált, Zsoltot és Józsefet nem gyilkosként, hanem emberként mutatja be, akik mindannyian tisztában vannak tettük súlyával. Elképzelhető, hogy életük máshogy alakult volna, de a „mi lett volna, ha kérdések” mindig zátonyra futnak, inkább azt a kérdést kellene feltennünk, hogy „mi lesz ezután?”.

                Fontos magyar filmmel állunk szemben, amelyet érdemes megnézni, hiszen lényeges társadalmi kérdéseket boncolgat, a család és a társadalom szerepétől kezdve az egyéni felelősségvállaláson át a napjainkban – még mindig köztünk élő – sztereotípiákig. A Káin gyermekei nem ítélkezik, nem próbál győzködni, noha a képsorok képesek erős érzelmi hatást kifejteni a nézőre, a film ettől függetlenül csak bemutat. Életeket, sorsokat, őszinte vallomásokat, mindennapos küzdelmeket, s egyúttal megerősíti az embert abban, hogy értékelni tudja azt a kevéske jót is, ami az életben megadatik neki.

                A filmet a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesziválon láttuk.

                http://www.verzio.org/hu/2014/filmek/kain-gyermekei

                • Gerő Marcell
                • Bebukottak
                • Mész András
                • Káin gyermekei
                • Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
                  ]]>
                  info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Mon, 08 Dec 2014 22:28:25 +0100
                  Elzárva – Shosh Shlam & Hilla Madalia: Netfüggők https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2425-elzarva-shosh-shlam-hilla-madalia-netfuggok https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2425-elzarva-shosh-shlam-hilla-madalia-netfuggok   Vajon mikor tekinthető valaki netfüggőnek, egyáltalán betegség-e, s ha igen, akkor mit lehet tenni, hogy kigyógyuljon belőle az ember? Kínában már tudják a választ…

                  Kínában katonai táborokba küldik azokat a fiatalokat, akik a számítógépes (online) játékok rabjaivá váltak. Egyeseket különféle trükkel, másokat begyógyszerezve és elkábítva visznek be a „szanatóriumba”, ahol minimim négy hónapot kell eltölteniük – természetesen az internettől elzárva.

                  Olyan híreket már olvashattunk, hogy Dél-Koreában valaki egy online kávézóban halt meg játék közben, de előfordult olyan is, hogy egy pár inkább virtuális gyermekükről gondoskodott az igazi, élő csecsemőjük helyett. Ha ezeket az eseteket vesszük alapul, akkor azt kell mondanunk, hogy a netfüggőségnek igenis elég szomorú következményei lehetnek, s azokról beszélnünk kell.

                  Shosh Shlam és Hilla Madalia filmje azonban inkább csak a felszínt piszkálgatja, hiába követhetjük nyomon négy fiatal fiú és az ő szüleik kapcsolatának alakulását a gyógyulás megkezdését követően, nem leszünk okosabbak. A kezelésre szoruló fiatalok személyiségbeli változásáról csak a szülők elbeszélései alapján értesülünk, a jelenlegi állapotok viszont semmilyen abnormális viselkedést nem mutatnak. Egyikük ugyan sírva fakad, mert haza szeretne menni, de ki ne lenne szomorú, ha egy katonai táborhoz hasonló intézményben ébredne, miután a szülei begyógyszerezték.

                  A film ugyan valós társadalmi problémára/jelenségre reflektál, de nem tudja kellő mélységgel bemutatni azt. A fiatalok dialógusai érdekesnek ígérkeznek, hiszen fontos kérdéseket feszegetnek, mindamellett pedig végre valós fizikai kontaktot alakítanak ki, a filmkészítők azonban mégis inkább az intézményben uralkodó szigorú rendre fókuszáltak. Kár érte…

                  A filmet a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesziválon láttuk.

                  http://www.verzio.org/hu/2014/filmek/netfuggok

                   

                  • film
                  • Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
                  • Kína
                  • internet
                    ]]>
                    info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Sun, 07 Dec 2014 13:18:06 +0100
                    Ablak a világra https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2360-ablak-a-vilagra https://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2360-ablak-a-vilagra   Láttunk, éreztünk, rácsodálkoztunk a világra. Az idén tizedik alkalommal megrendezett Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál ismét közelebb hozott embereket és történeteket a nagyvilágból. Egyéni sorsoktól egészen a közösségi összefogások hiteles dokumentációjáig gazdag felhozatalt kínáltak a Toldi, az Örökmozgó, a Cirkó és a Művész mozik, valamint a Francia Intézet.

                     

                    A Nemzetközi Panoráma blokkba került a legtöbb film, összesen huszonöt, a világ legkülönbözőbb országaiból. Betekintést nyerhettünk az észak-koreai 14-es tábor világába, a hidegháborús ügynökök életébe, a kínai szegény családok mindennapjaiba, vagy akár az illegálisan külföldön dolgozó anyák háttértörténetébe.

                    A Kiből lehet gurka? című nepáli-brit-norvég-finn koprodukció például egy sokak számára már elavultnak hitt besorozás folyamatát mutatja be.

                    Az első és második világháború alatt is szolgáló brit különleges egység, a gurka dandár már 200 éve létező különleges osztag, amely mindenre elszánt, nepáli hegyi falvakból toborzott fiatalokból áll. A háromlépcsős, szigorú procedúrán át vezető úton szemtanúi lehetünk nemcsak a kiválasztást övező merev, fizikai és szellemi próbatételeknek, de választ kapunk arra is, mi viszi rá a fiatal, életerős és ambiciózus fiatalokat, hogy egy távoli ország, ismeretlen királynőjének felesküdjenek, és hazájukat, családjukat hátrahagyva harcba szálljanak. 

                    A film tulajdonképpen az utóbbi kérdésre keresi a választ. Megtudhatjuk, mekkora megbecsülés övezi a gurkákat hazájukban. Egyesek családjuk hagyományait kívánják követni, így súlyos nyomás nehezedik rájuk, mások a magas zsoldért jelentkeznek, de akad olyan is, aki számára ez az egyetlen út, hogy elhagyja az országot. Közös bennük, hogy bizonyítani szeretnének a családjuknak, a közösségüknek és önmaguknak.

                     

                    A Nemzetközi Panorámában továbbá helyet kaptak nemcsak az aktuális témák, de a történelmi visszaemlékezések is. A Coming Out – leszbikus melegek az NDK-ban nem a melegjogokért küzdő film, inkább visszapillantás a szocialista diktatúra alatt éledező melegjogi mozgalmak világába.

                    A film csodálatos mellékzöngéje, hogy olyan emberek elevenítik fel közösen emlékeiket, akik több mint húsz éve nem találkoztak. A sosem látott archív felvételekkel és egyéni életutakkal fűszerezett dokumentáció nem csupán a hősökre és mártírokra fokuszál, hanem próbálja minden oldalról körüljárni a témát, illetve több főszereplő emlékein keresztül követi végig az eseményeket egészen az öntudatra ébredéstől a társadalomba való beilleszkedésen vagy kitűnésen keresztül a végső megoldásig.

                    Nem mindenki döntött a  disszidálás mellett, sokan maradtak, és a beilleszkedésért harcoltak, amit meglepő módon sok esetben az egyház segítségével vittek véghez: nem forradalmárok voltak, akik a rendszer ellen harcoltak, és nem a különc magatartásukkal vonták magukra a figyelmet. Sokan párttagok lévén ragaszkodtak a kommunista elvekhez, csupán olyan társadalomban kívántak élni, ahol nyíltan vállalhatták szexualitásukat.

                    Ugyancsak ebből a kategóriából került ki a fesztivál közönségdíjas filmje, A nap árnyékában című alkotás is, amely a tanzániai albínók viszontagságait követi nyomon két férfi, Josephat és Vedastus szemszögéből.

                    A hat éven át forgatott film nem mindennapi életet tár elénk, amelyet a rettegés és a kiszorítottság érzése kísér egy olyan országban, ahol a „fehér szellemeknek” vagy „ördögöknek” nevezett albínókat övező babonás hit olyannyira erős, hogy életük minden nap veszélyben forog.

                    A nyertes film igazán meghatotta az itteni közönséget: következő lépésként tanzániai iskolákba és közösségekbe fogják elvinni, hogy lerombolják nem csupán a két főhős, de az összes albínó életét megpecsételő előítéleteket.

                    Fotó: Verzió

                     

                     

                     

                     

                    • Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
                    • CEU
                      ]]>
                      info@humanamagazin.eu (Simó Helga) Kultúra Wed, 27 Nov 2013 18:06:11 +0100