Back Ön itt van: Rovatok Rovatok Jog embere A büntetőjog a legnagyobb erőszak
2013. február 05., kedd 03:13

A büntetőjog a legnagyobb erőszak

Írta:  Farkas Bálint

 Fleck-Zoltan-interju
Fleck Zoltánt kérdeztem jogról és morálról, államról és társadalomról, büntetésről, közösségi lélektanról: Magyarországról. Meg akartam tudni, honnan ered, és meddig gyűrűzik egy deficites lelkületű ország bizalmi válsága, mikor fáj a történelem, és mitől válik egy társadalom közösséggé. Pannon önértékelés.

Farkas Bálint: Milyen érdeklődés kíséri Magyarországon a bün­tetőpereket?
Fleck Zoltán: A büntetőperek általában nagyobb érdeklődésre tartanak számot, mint más jogi eljárások, mert egyszerűen közelebb állnak az emberek hétköznapjaihoz, képesek táplálni azokat a félelmeket, amelyekkel együtt élünk minden nap. A politika ezt gyakran ki is használja, a populizmus a büntetőjogban is létezik, az emberek szívesen nézik a kékfény típusú műsorokat. Ez persze minden társadalom sajátja, például O. J. Simpson ügyének a közvetítését is milliók nézték. Ugyanakkor a jogrendszerre is hatással van, a közfelháborodással járó esetek és a nagy médiafigyelem nagyon sokszor rossz irányba befolyásolják a bírói döntéseket. Az ilyen esetekben nagy nyomás nehezedik a bírókra, hogy mutassák fel a bűnöst, és gyorsan zárják le az ügyet, mert a közvéleményt meg kell nyugtatni. A gyorsaság torzítja a nyomozóhatóságok intézkedését. Magyarországon például a móri és veszprémi gyilkosságok esetében is érezni lehetett a közvélemény nyomását.


Farkas Bálint: Érzékelhető ugyanez a nyomás nagy időbeli távolság esetén is? Gondolok például a történelmi igazságtételre: Biszkura, Csatáryra.
Fleck Zoltán: Ez egy más jellegű dolog. Itt történelmi ügyekről van szó, ahol a közösségnek nincsen közvetlen érintettsége. Természetesen más a helyzet, ha valakinek hozzátartozója közvetlenül érintett egy ilyen ügyben, de ezek az esetek alapvetően inkább a történelmi szembenézést szolgálják, a történelmi igazsághoz kötődnek, ami nem a mindennapi bosszú, és az egyensúly helyreállításának terrénuma, hanem annál elvontabb jelenség. Ha feltenné nekem a kérdést, hogy melyikre figyelne jobban a közvélemény, a veszprémi kézilabdázó vagy Biszku Béla ügyére, akkor szerintem a hétköznapi gyilkosságok a hangsúlyosabbak.


Farkas Bálint: A jog a bosszú eszköze?
Fleck Zoltán: Ez egy politikai játszma. Ha tisztán használják a jog adta lehetőségeket, akkor alkalmas is arra, hogy tisztázzon valamit. Képes például megjeleníteni azt az igényt, amit a nemzetközi egyezmények a háborús bűncselekményekkel kapcsolatban kifejeznek. Az ilyen esetek nem évülnek el, és az elkövető mindig számíthat a felelősségre vonásra. Ennek az oka pedig nem az, hogy ezeket a bűnöket nem lehet büntetlenül hagyni, sokkal inkább, hogy a túlélőknek, a közösségnek szüksége van arra, hogy az identitásába beépülhessen a számonkérhetőség, hogy tudja, a történelmi igazság visszaáll. A tanulság, hogy ezeket a tetteket nem szabad elkövetni, a jövőre nézve is egy parancs.
Ha azonban a jog nem marad tiszta, és beengedi a politikai szempontokat, ha az állami hatalommal rendelkező politikai félnek a kezében stratégiai eszközzé válik, akkor többet árt, mint használ. A világháború bűnöseinek esetében a demokratikus világ egésze támogatta a jogi eljárást, és senki nem kérdezte meg, hogy a demokratikus erőknek szükséges bizonyos kérdéseket tisztázni jogilag is. Mégis, az ilyen ügyekbe is belekeveredhetnek politikai szempontok, például az időzítés esetében. Biszku Béla ügye miért a rendszerváltás után húsz évvel kerül elő?

Farkas Bálint: Korábban is foglalkoztak már a háborús bűnök elévülhetetlenségének kérdésével, a rendszerváltás után a Zétényi-Takács-féle törvényjavaslat tisztázta volna ezt a kérdést.
Fleck Zoltán: Próbálkozások voltak, de a múltfeldolgozást nem tették tisztába. A nagyléptékű perek nem az egyetlen példa erre, idetartozik az egész ügynök ügy is, a szembenézésnek a mindennapi elemei, amiket nem sikerült tisztázni az elmúlt két évtizedben. Ügynökvádakkal a mai napig lehet játszani. Kár, hogy ilyen sokáig elhúzódott. Biszku ügyét illetően pedig nem vagyok biztos benne, hogy megvan minden bizonyíték, és megáll a vád.
Szimbolikus jelentősége van, de lehetséges ilyen törvényt visszamenőlegesen alkalmazni?
Igen, a visszamenőleges hatályú ítélkezésnek valóban van általános tilalma a jogállamokban, ami alól ritkán tesznek kivételt, de a háborús és emberiség elleni bűncselekmények kérdése ilyen. A jogrendszer egy magasabb rendű elv érdekében megengedte ennek a szabálynak az áttörését, persze garanciákkal: csak bírósági eljárás keretében, minden tényt feltárva hozhatnak ilyen ítéletet. A bűncselekmény maga azonban nem évül el.

Farkas Bálint: Mégis inkább érzelmi kérdéssé vált a történelmi igazságtétel, mintha az erkölcsi norma és a jogi rend elválna egymástól, például az ügynöklisták esetében.
Fleck Zoltán: Fontos tisztázni, hogy a besúgók nem követtek el háborús bűncselekményt, az ő esetük nem tartozik az el nem évülő, emberiség ellenes tettek közé. Egy eset megítélése ugyanakkor soha nem monolit, és gyakran még csak a jogi megítélésükben sincsen konszenzus. Háborús bűncselekményeknél a büntetőjog utólagos érvényesítése lehet megoldás, egyéb esetekben pedig az iratnyilvánosság, vagy az érintettek közéletből való kizárása valamilyen szabállyal. Húsz évvel később ezek az eszközök általában nehezen aktivizálhatóak, bár az akták hozzáférésének engedélyezése máig politikai játszmák tárgya. Eredményre pedig csak a múltunk megismerése vezethet. Mégpedig annak a nem túl távoli múltnak a megismerése, aminek részesei az előző generációk voltak, aminek máig ható társadalmi, morális és politikai következménye van. Konszenzus, megnyugvás és béke akkor következhet be, ha minél tágabb körben megismerhetővé válnak a folyamatok, és képesek vagyunk lezárni őket. Nem megoldás, hogy egy-két könyv véletlen módon szelektál ezekből az ügynökügyekből, hiszen mindenki számára megismerhető, teljes képet kell kapnunk. Ráadásul nem az ügynökök személye érdekes, hanem a társadalom kiszolgáltatottsága és a mechanizmus, ami ezt a rendszert működtette. Világos, hogy ilyen traumákon sok társadalom ma sem tette túl magát. A Holokauszt-megemlékezésekkel kapcsolatban még mindig felvetődik a kérdés, hogy a nem zsidó túlélő társadalom hogyan viszonyult ehhez a tragédiához, mit tehetett volna, mit kellett volna tennie. Anélkül, hogy feltárnánk a múltat, a szembenézés megvalósíthatatlan.

Farkas Bálint: A jog mechanizmusait kellene jobban megértetni, megismertetni az emberekkel?
Fleck Zoltán: Jó hatása lenne annak a tájékoztató munkának, ami bemutatná egy konkrét ügyön keresztül, milyen szerepek, érdekek, jogosultságok vagy éppen korlátok vannak a rendszerben. Nem lehet például az utcán megbüntetni valakit, statáriálisan ítélkezni, embereket mindjárt kivégezni. Ehhez tudni kell, mit jelent a bizonyíték, milyen jogokat lehet igénybe venni, és még sorolhatnám. Nem elég, ha a lapokban csak egy hárommondatos hír és egy véres kép jelenik meg. Szükség van rá, hogy egy ilyen mechanizmusnak a mélyebb rétegeit is a közönség elé tárjuk. Az emberekben komolyabb érdeklődés is él a büntetőügyek iránt, ezt ki lehetne használni sok mindenre. Stohl András ügyénél éltek is ezzel a lehetőséggel. A médiában tematizálták az ittas vezetést, és azt, hogy milyen felelősséggel jár. Mivel az elkövető celeb, sok mindent elmondhatott, ami a normák szempontjából fontos egy társadalom számára. Nem menekült a nyilvánosság elől, nem állította, hogy nem követett el semmit. Ez az eset kicsit többről is szólt, és amikor Stohl András kiállt a képernyők elé, és elmondta, hogy többet ilyet nem tesz, az megerősítette a normákat. A tájékoztatásnak vitathatatlan a szerepe a normák megerősítésében.
A történelmi igazságtételnél is ez a logika működik. Milyen szabályokat sértünk meg, ha a tömegbe lövetünk? Ha egy diktatórikus államnak segítséget nyújtunk barátaink nehéz helyzetbe hozásával? Ez nem csak jogi kategória, hanem morális normák, együttélési szabályok kérdése is. Egy egészséges társadalomban ezeknek szocializációs szerepe lenne. Az ittas vezetés kerülése és a diktatúráknak való ellenállás megtanulandó minta, a másik hibáiból való tanulás, ezért kell a jogrendszer működését nyilvánosan tartani.

Farkas Bálint: A jelenség másik oldala ugyanakkor, hogy az állam túl gyengén ítélkezik, a közösség gyakran úgy érzi, nem képes kellő garanciákat nyújtani.
Fleck Zoltán: A társadalom erős büntetőhajlamából csak a tájékoztatással lehet kikeveredni. Meg kell mutatni, milyen veszélyei vannak a túlszabályozó jognak. A magyar történelemből lehet sejteni ezeket a súlyos következményeket. Be kell mutatni a szabadságvesztés következményeit is, és azt is, hogy a halálbüntetés és a tényleges életfogytiglani mennyire embertelen büntetési nem. Sokat kell beszélni arról, mi engedhető meg egy civilizált közösségben, hiszen egy civilizációs folyamat részesei vagyunk. Azokban az államokban és azokban a korszakokban, ahol együttélési problémák vannak, ott használnak megalázó, fájdalomokozó vagy életelvevő büntetéseket. Túlburjánzik az agresszió, mert az állam nem vállal szerepet az erőszak oldásában. Pedig valójában ennek az erőszaknak a csökkentése az a civilizációs folyamat, aminek egyik legfőbb ágense az állam. Meghatározza a szabályokat, övé az erőszakmonopólium. Megszabja az erőszak alkalmazásának határait, emiatt pedig óriási mintaadó szerepe van a hétköznapi erőszak alkalmazásban is. Ide tartozik, hogy például természetesnek vesszük-e, amikor a szülő veri a gyerekét. Látszólag távoli probléma, de nagyon is összefügg. Olyan országban, ahol ez természetes, ott nem elég újságcikkeket írni erről pedagógusoknak. Egy ilyen közösségben komoly civilizációs feladata lenne az államnak a büntetőjog, a médiapolitika, és a saját működése területén is. A történelmi szembenézéstől a gyereknevelési szokásokig ugyanarról szól a történet: hogyan használjuk az erőszakot, legitim célokra használjuk-e a büntetőjogot. Hiszen a büntetőjog a legnagyobb fokú erőszak, és nem mindegy, hogy morális jót akarunk-e vele demonstrálni.

Farkas Bálint: Igen, de ehhez el kell fogadni az államot legfelsőbb hatalomnak. Van ehhez elég bizalom a magyar társadalomban?
Fleck Zoltán: Igaza van, a magyar társadalom rossz állapotban van. Óriási bizalmi válsággal küzdünk, és ez megakadályozza a gazdasági válságból való kilábalást is. Ilyen környezetben nem működik a kapitalizmus, a jogrendszer, az állam-állampolgári viszony sem egészséges, és ami rosszabb, a társadalmi integráció is bajba kerül, mert a másikkal kapcsolatos bizalmi elvárások sem működnek. Nagy rákfenéje ez a jelenlegi állapotoknak. Olyan állami működés tudna csak bizalmat gerjeszteni, ami képes a közösség konszenzusát megjeleníteni, és tudna ezen a közösségi állapoton változtatni. Ez egy paradoxon, de feloldható. Tegyük fel, hogy van egy intoleráns, rasszista társadalom, ezért ez a konszenzus csak egy intoleráns, rasszista államot tudna működtetni. Mégse ez a helyzet, mert ez az állam a társadalom jó arcában látja magát megtestesülni, és abban keresi a konszenzust. Akkor azt kell erősíteni, és az a feladata, hogy ezt tágítsa ki, amennyire lehet. Ha a rossz oldal mellé áll, akkor könnyebb az útja, politikai szavazatokat tud nyerni, de egy válságba húzza vissza a társadalmat. Ez egy morális kérdés, aminek mindig van alternatívája. Mindig választhatunk jó és rossz között, az állami elit is mindig választhat. Dönthet, hogy olyan büntető eszközrendszert akar-e működtetni, amiben az ősi büntetőösztönök működnek. Szigorítani, megtorolni akar-e, telenyomni a börtönöket, leszállítani a büntethetőségi korhatárt. Ha az elit a társadalom csúnya arcát elégíti ki, az szavazatokat hoz, de mélyít a válságon, és a legrosszabb folyamatokat erősíti.

Farkas Bálint: Meddig relativizálható a morális jó kérdése, és honnan tudom, hogy igazam van? Amikor egy pakisztáni kislány kukába dobott pár koránlapot, nem az állam akarta megbüntetni, hanem a felháborodott tömeg.
Fleck Zoltán: Mi az európai hagyománynak valamennyire mégiscsak a részesei vagyunk. Kulturális harc Közép-Európában is létezik, mi kompország vagyunk, kettős helyzetekkel, de azért mégsem annyira radikálisan, mint az iszlám kultúrában. Ugyanakkor jelentős kérdés, hogy mennyire tud elszakadni a társadalmi normáktól a jogi norma. Ma Magyarországon a társadalom olyan normák szerint, szürkezónákban éli mindennapjait, amelyekkel értékek szintjén nem ért egyet. Ilyenek a korrupció, az agresszió, a civilizálatlan viselkedés. Ez a zavar posztkommunista jellemző. A társadalom nagy része elítéli a korrupciót, szeretne kevesebb agressziót és jól működő demokráciát, mégis a mindennapok ezen a normasértő szinten működnek. Az államnak, a mindenkori hatalomnak lenne lehetősége a társadalom jó oldalára támaszkodva megváltoztatni a mindennapi normákat, például azzal, hogy ezeket saját működésében is erősíti. Az értékek elfogadása szintjén kapna erre támogatást, mert Magyarországon nem a fundalista államok szekularizációs harca folyik, itt a mindennapi normákban vannak ellentmondások. A konszenzushiány érezhető, de ezt mindannyian rossznak gondoljuk és elvetjük, egyszerűen rossz tőle a közérzetünk.

Farkas Bálint: Mégis, én is ilyen kell legyek, ha a többséghez akarok igazodni.
Fleck Zoltán:Igen, mert balek vagyok különben. Versenyhátrányba kerülök, és élhetetlen fráternek néznek, ha nem fizetem le a portást. Persze közben a normák szintjén mindenki elítéli az ilyen viselkedést. Ilyenkor az állam mutathatna példát a jogrendszer működtetésével. Ez egy lassú folyamat, de húsz év alatt már lehetett volna előrébb jutni. Sokkal egészségesebb viszonyt láthatnánk állam és polgára között, ha tudatos politizálás folyna, ha csökkentenénk azt a kádárizmusból maradt zavart, hogy valakit ugyanazért büntethettek meg, amiért másvalaki kitüntetést kapott. Ezeket a kérdéseket tisztába kell tenni, és konszenzussal, békésen, civilizáltan normatív viszonyokat teremteni. Ma Magyarországon mégis az a divatos álláspont, hogy mivel nő a bűnözés, emeljük a szankciókat. Egyébként ha valójában nincs is így, akkor is ezt csináljuk, mert a társadalom állandó érzete, hogy nő a bűnözés. Igazi alkalmatlan politikai elitünk volt, nem ismerte fel a valós feladatait.

Farkas Bálint: A jogásztársadalomban konszenzus van?
Fleck Zoltán: Á, dehogy. A magyar jogászok a jogot a maga egyszerű technikai valójában értelmezik, mintha egy olyan jelenség lenne, aminek semmi köze ahhoz, amiről eddig beszéltünk. A büntető állami hatalmat lehetne az emberek közötti polgári viszonyokat kielégítő módon működtetni, de ez nálunk nem megy. A jognak semmi köze a társadalom állapotához, nincs szocializációs értéke, morális tartalma, ráadásul bármikor megváltoztatható a normatív szöveg, ami nem több mint a hatalom eszköze. Nem követi az emberi magatartások mintázatát. Az ilyesfajta jogfelfogás baj. Magyarországon a jogász csak hatalomtechnikus. Ha a nyolcéves gyerek felelősségre vonható, akkor felelősségre vonható. Ez alapvetően kontinentális hagyomány, de Kelet-Európában még inkább jellemző. Amilyen a hatalom, mi éppen olyan eszközt működtetünk.
A jog nem normaadó, hanem távoli, idegen és ellenséges, amit valahogy meg kell kerülni. Nálunk a jog hagyományosan külső tényező. Normális esetben az államot és az állam által alkotott szabályokat a saját szabályrendszeremnek gondolom, hiszen kifejezi a közösség érdekét (tehát a saját érdekemet is). Például rossz néven veszem, hogy valaki mozgássérült helyen parkol, mert ezt a szabályt a magaménak érzem, és ezért szólni fogok egy rossz pillantással, odavetett szóval, hogy állj arrébb. Ha a szabály nem az emberek sajátja, akkor aki megsérti, az deviáns. Akinek szólok, az fog kiugrani az autóból, és ver meg engem, a közösség pedig nem fog megvédeni. Amikor egy társadalom így működik, akkor borzasztó baj van a normákkal. Egy korrupt politikusról azt gondolom, hogy nem csak ő, hanem mindegyik olyan, sőt, mi mind ilyenek vagyunk. Utálom a politikusokat, és ezzel el is intéztem magamban, mert az a szabály, ami a korrupciót tiltja, mögöttes többség nélküli. Az a tapasztalatom, de legalábbis azt feltételezem, hogy mindenki normasértő. Természetesnek veszem, hogy senki nem adózik. Bizonyos államokban, ahol magas az adózási fegyelem, az adó közösségi jószág, amit befizetek, mert az én érdekem nem áll szemben a közösség érdekével.

Farkas Bálint: Magyarországon senki nem hiszi el, hogy a befizetett pénzem visszakapom, hogy az állam rám fordítja a bevételeit.
Fleck Zoltán: Ez még mindig a bizalom problémája. Nem gondolom az államról, hogy én működtetem, nem gondolom, hogy számon kérhetem. A bizalom persze sosem teljes, mert mindig vannak csalódások, de a rendszerváltás utáni társadalmak bizalmi válsága rendkívül mély. Hosszútávon ez nagyon romboló, mert nincs normális gazdálkodási folyamat, kiszámítható állami működés, civilizált állampolgári integráció. Az egész közös pontja pedig a tág értelemben vett bizalom. Nem várhatjuk el, hogy „kedves társadalom, legyél nagyobb bizalommal". Az állam tartja kezében a normaalkotó eszközöket, az állam szolgálhat olyan reprezentatív példákkal, amikkel a hatalom működését megjelenítheti. A labda tehát az állam oldalán van. Ez nem etatista álláspont, mert ezzel éppen azt is mondom: mindent nem intézhet el az állam. Megmutatja viszont, hogyan lehet civilizált, szabálykövető módon viselkedni. Ezért rombolóbb hatású a fehérgalléros bűnözés bármilyen súlyos bűncselekménynél. Az utóbbinál beindul a morális felháborodás, hiszen erőszak vagy gyilkosság esetén él a norma, nem kérdőjelezik meg a tartalmát. Egy autópálya megépítésénél felmerülő sikkasztás sokkal bizonytalanabb értékítéletű. Azt gondoljuk, hogy mindenki így csinálja, egyébként meg enélkül nem is lenne autópályánk. Itt a büntetésnek nincs mintaadó szerepe, mert hatalomra kerül az egyik fél, és a másikat megbünteti, de saját magát soha. Észre kell venni, hogy nem a korrupcióval számolunk le, hanem a másik fél korrupciójával. Ez rosszabb, mintha nem csinálnánk semmit.

Farkas Bálint: Lehet ilyen elvárásokat támasztani egy társadalommal szemben, amikor az utolsó két évtizedünket leszámítva esélyünk sem volt megtanulni a normális állami működést?
Fleck Zoltán: Valóban, ez egy tanulási folyamat, de húsz év éppen elég lett volna, hogy legalább elkezdjük. Persze soha nem késő, de kár ezért az elvesztegetett húsz évért.

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Elfogadva és kihirdetve az ENSZ Közgyűlésének 217 A (III) határozata alapján, 1948. december 10-én.

A 30 pontból álló Nyilatkozat az élet minden területét felölelő jogokról és szabadságjogokról szól. Elolvashatjátok és megismerhetitek oldalunkon.

Bővebben…

© 2009-2013 Humana Egyesület

humana logo

Impresszum

Creative Commons Licenc

A weboldalt Belák Balázs készítette.