Back Ön itt van: Rovatok Rovatok Jog embere Az örmény népirtás kétes szerepe a francia kampányban
2012. február 10., péntek 12:56

Az örmény népirtás kétes szerepe a francia kampányban

Írta:  Balázs Ádám

Az IDEA Intézet izgalmas elemzését ajánljuk:A francia nemzetgyűlés 2011. december 22-én elfogadott egy törvényjavaslatot, amely értelmében a genocídiumok tagadása egy év börtönbüntetéssel és 45 ezer euró bírsággal jár. A törvényjavaslat szövege többek között az örmény népirtásra vonatkozott, amely 1915–1916-ban 900 ezer áldozatot követelt az akkor még Oszmán Birodalomként ismert területen. A francia szenátus 2012. január 23-án ratifikálta a jogszabályt, amely azonban nem az örmény nemzet érdekeit szolgálja. Az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA) alábbi elemzése értelmében ez a törvény belpolitikai kampányelem a francia elnökválasztások távlatában, ugyanakkor nemzetközi következményei kiszámíthatatlanok. Röviden: ez a törvény felelőtlen.

 

Belpolitikai tétek és Franciaország alakítása a világban

Az örmény népirtás megtörténte hivatalosan nem vita tárgya Franciaországban – Párizs ezt 2001-ben elismerte. Az azonban sajnálatos módon vitás kérdés ma, egy évtizeddel később is, hogy a genocídium elismerése, illetve tagadása milyen politikai érdekeket szolgál. Közel sem biztos, hogy az áldozatok kötelező emlékére vonatkozik az említett törvény. Sokkal inkább arról van szó, hogy Nicolas Sarkozy és nemzetgyűlésbeli többsége alig három hónappal a francia elnökválasztás első fordulója előtt belekeverte az örmény „kártyát" a választási kampány játszmájába. A törvény rövid távú, belpolitikai célja egyértelmű, haszna a kezdeményezők számára vitatható, nemzetközi következményei pedig beláthatatlanok.

Sarkozy nem először kerüli meg a szembesülést elnökségének ötéves eredményeivel úgy, hogy nemzetközi szerepekbe menekül. A francia államfőnek, aki 2007-ben azt ígérte, a „vásárlóerő elnöke" lesz, mintha nem lenne „ideje" a francia gazdaság helyzetét alaposan szemügyre venni – amikor bolgár ápolónőket ment ki az Air France repülőgépével a líbiai börtönből, amikor a nemrég még Párizs kellős közepén sátorozó líbiai diktátort dönti meg, vagy amikor éppen Angela Merkel oldalán menti az euróövezetet, illetve akár egész Európát. Az örmény népirtás tagadását büntető törvény beiktatását is ez a politikai stratégia diktálja, egyben amolyan nemzetközi „gesztus" egy nemzetek fölé emelkedő politikai vezető részéről, aki az emberi és polgári jogok országának planetáris kisugárzásáért vállal felelősséget. A napi baguette ára ehhez viszonyítva „kicsinyes" probléma.

Kézenfekvő, ugyanakkor inadekvát kérdés, hogy több mint tíz évvel az örmény genocídium elismerése után miért volt szükség a népirtás tagadását jogi eszközökkel bűnténnyé nyilvánítani. A választ nem ebben az időtávlatban találjuk meg, hanem az elmúlt öt évben, és elsősorban nem is az örményekről van szó, hanem Törökországról és az iszlámról.

Sarkozy 2007-ben kertelés nélkül azt hangoztatta, hogy Törökországnak nincsen helye az Európai Unióban. Most az örmény „kártya" szolgálja ugyanezt a célt: Törökország más, Törökország idegen, nem emelhetjük be az európai többes szám első személybe. Ankara és Párizs között december óta nagyon feszült a viszony. A török kormány felháborodásában hazahívta párizsi nagykövetét. A kormánypárti török sajtóban olyan álláspontok kerültek reflektorfénybe, amelyek értelmében a több évezredes történelemmel és civilizációval rendelkező török nemzet nem fog olyan alantas politikai döntésekkel foglalkozni, amelyeket franciák hoznak meg. A diplomáciai kézikönyveket félretéve Ankara az ilyen és hasonló megnyilvánulásokra támaszkodva megtorló intézkedésekkel fenyegeti Párizst.

Sarkozy Törökországot provokálja, a hajdani Oszmán Birodalom utódállamának sértődékenységére számítva. A francia elnök elvileg sikerrel járt: míg Franciaország az egyetemes értékek nevében felemelte hangját az örmény népirtás kapcsán, addig a törökök elvakult vallási fanatizmusukban tagadják ezeket az értékeket. Sarkozy cinizmusának köszönhetően a „nagy másik", akinek nincs helye Európában, önmagát „leplezte le". A volt nagyhatalom ingerküszöbét könnyen átlépve a francia elnöknek nem esett nehezére kimondatni Ankarával azt, amit 2007 után ő maga nem akart újra elismételni: Törökország idegenkedik az európai értékrendtől, legalábbis Sarkozy kampányoló narratívájában.

A francia kormány iszlámellenes kommunikációja és a baloldali ellenzék mozgástere

Az „örmény gesztus" nem elszigetelt kezdeményezés. Sarkozy a neki imponáló nemzetközi terepen hirdeti azt, amit Franciaországban bizalmas munkatársai hangoztatnak, belpolitikai szinten: az iszlám „más", nem európai. Claude Guéant belügyminiszter 2012. február 4-én egyenesen azt állította, hogy „meg kell védenünk saját civilizációnkat", illetve hogy „a szocialistákkal ellentétben" nem gondolja, „hogy minden civilizáció egyenrangú".

A francia belügyminiszter megfontolatlanul „civilizációkról" szónokolt, miközben Franciaország második legjelentősebb hitfelekezetére utalt. Sarkozy török képzeteivel összhangban Guéant egyszerűen belső ellenségnek minősített közel ötmillió francia állampolgárt. Az utcán imádkozó „belső ellenségek" megnevezésével Sarkozy csapata egyértelműen a francia szélsőjobboldali Nemzeti Front szavazótáborának udvarol.

Ha Törökország mint negatív kampányelem sikeres volt 2007-ben a vigaszra szoruló szavazópolgárok körében, úgy elvileg az iszlám pejoratív megnevezése is sikert hozhat idén – véli Sarkozy, aki a francia szélsőjobb határán nyilatkozó bizalmasaival öt, gazdaságpolitikai vonatkozásban sikertelen év után azt reméli, hogy megismételheti 2007-es diadalát. Azonban a francia elnök hivatalosan még mindig nem elnökjelölt. Cinikusan biztosít közönséget a szélsőjobboldal felé önkéntesen kacsintgató munkatársainak. Az örmény „kártya", illetve belföldön a „civilizációk" témaköre még mindig nem teszi egyértelművé, hogy a jelenlegi köztársasági elnök hogyan fog fellépni szocialista kihívója ellen.

François Hollande, a francia Szocialista Párt (PS) jelöltje helyesen teszi, ha nem keveredik bele a Sarkozy által kiprovokált „örmény kérdésbe". Sarkozy tervei nehezen átláthatóak a következő két és fél hónap távlatában, az „örmény kártya" pedig könnyen túszul ejtheti a PS-t és elnökjelöltjét. Ugyanis 2011 májusában éppen a francia Szocialista Párt nyújtott be törvényjavaslatot az örmény népirtás tagadásának büntethetőségéről. A francia szenátus – akkor még jobboldali – többsége elutasította az ellenzéki javaslatot. A francia felsőházban azóta a baloldal szerzett többséget, és beindult az elnökválasztási kampány, amelynek logikája előszeretettel feltételezi a közvélemény feledékenységét. Az „örmény dosszié" veszélyes a szocialista Hollande számára, mivel Sarkozy sarokba szoríthatja vele, közben pedig zavartalanul kampányolhat tovább Marine Le Pen szélsőjobboldali bázisának. Hollande-nak nem célszerű belekeverednie a népirtást szankcionáló törvény vitájába, Marine Le Pen potenciális szavazóit pedig a „baloldal baloldalán" kell megszólítania. Nem azokon a végeken, ahol Sarkozy gyűjtőpártjának radikális frontemberei halmozzák el bókokkal a szélsőjobboldalt.

A beiktatott törvénynek semmi köze a múlt feldolgozásához

A kívülállóban minden bizonnyal felmerül a kérdés, hogy hol maradnak az örmények, illetve az örmény diaszpóra ebben a francia belpolitikai, kampányorientált vitában? A törvény éppenséggel arra mutat rá, hogy az „örmény kérdés" nem az örményekről szól. Nem az áldozatok kötelező emlékére összpontosít, hanem az iszlámra, és a számos francia szavazópolgárt megfélemlítő Törökországra, amelyet az ideális, mindenekfelett biztonságra vágyó szavazópolgár – Sarkozy reményei szerint – könnyen egybemos a „belső ellenséggel".

A francia szenátus által ratifikált törvény szem elől téveszti az örmények érdekét. Egyfelől azért, mert Franciaországban nincsen örmény „lobby", a kifejezés amerikai értelmében: az örmény származású franciák nem szavaznak egyöntetűen közösségük érdekében arra a jelöltre, aki (képmutatóan) kiáll az őket sújtó történelmi gaztettek ellen. Másfelől az is tény, hogy a törvényt lelkesen fogadó örmény közvélemény ellenére örmény és török értelmiségiek egyaránt úgy látják: ez a jogszabály nehezíti azon térségbeli történészek munkáját, akik az örmény-török konfliktus feloldásáért küzdenek. A megsértett, diplomáciájában bekeményítő török állam így még kevesebb hajlandóságot fog mutatni az 1915-1916-os események elismerésére. Sarkozynek sikerült legitimálnia Ankara rögeszméjét, amely szerint nem volt genocídium, és ezzel az örmény-török megbékélést hátráltatja opportunista, francia belpolitikai megfontolásból, amelynek semmi köze az elvileg szóban forgó történelmi borzalmakhoz.

Sarkozy elítéli Törökországot, és feltehetően nem tud arról, hogy Musztafa Kemal Atatürk modern török állama a francia modell alapján jött létre. Azt sem látja, hogy Franciaország mellett Törökország Európa másik rendhagyóan laikus állama. Az örményeken kívül Törökország több helyi identitást is felszámolt (a görögökét, kurdokét, alevikét), akárcsak a példamutató Franciaország a forradalom mámorában, amikor a köztársaság nevében erőszakosan egyesített olyan régiókat is, ahol még franciául sem beszéltek. Bár, az egyesítés a hajdani Oszmán Birodalom utódállamában sokkal kegyetlenebb volt, mint a forradalmár Franciaországban.

A török sajtó Franciaország gyarmatbirodalmi múltját is támadta, genocídiumnak minősítve a franciák bűneit Algériában. A támadást az algériai újságok lelkesen fogadták, az észak-afrikai ország hajdani gyarmatosítói kevésbé. Törökország Algériára mutatott, és ebből az derül ki, hogy az „örmény ügy" elsősorban Franciaország hivatalos önazonosságáról szól.

A francia elnök azt bizonyítja, hogy semmivel sem alkalmasabb Franciaország vezetésére, mint szocialista ellenfele, François Hollande – aki ellen éppen az a leggyakoribb szemrehányás, hogy nem rendelkezik nemzetközi tapasztalattal. Sarkozy rosszul teszi, ha kirekesztő üzenetekkel terheli Ankarát, mivel a lobbanékony közel-keleti helyzet kezeléséhez Európának szüksége van Törökországra, mint hiteles tárgyalópartnerre az iszlám világgal. Ha Franciaország elnöke ilyen értelemben felelőtlen, nem méltó az emberi és polgári jogok országának vezetésére.

Egyik kései műve előszavában Paul Ricoeur filozófus úgy fogalmaz, hogy a felejtés mellett a túlbuzgó emlékezés is veszélyt jelent a múlt feldolgozása szempontjából. „Itt túl sokat felejtenek, ott túl sokra emlékeznek" – állapította meg a történelemelmélet kitűnő francia szakembere, aki jól tudta: igazság és politika gyakran köszönőviszonyban sincsenek egymással. Amikor a politika „elkobozza" a történelmet, akkor maga a kollektív emlékezet sérülhet. Az örmények emlékezete mellett ma Európa magabiztossága és nemzetközi szerepe is sérül, ha vezető európai politikusok opportunista, rövid távú belpolitikai célokra használják Törökország büszkeségét, és nem partnerként tekintenek Ankarára, aki nagyobb európai elismeréssel középtávon könnyebben ismerné el saját múltját is.

IDEA Intézet /Intézet a Demokratikus Alternatíváért/

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Elfogadva és kihirdetve az ENSZ Közgyűlésének 217 A (III) határozata alapján, 1948. december 10-én.

A 30 pontból álló Nyilatkozat az élet minden területét felölelő jogokról és szabadságjogokról szól. Elolvashatjátok és megismerhetitek oldalunkon.

Bővebben…

© 2009-2013 Humana Egyesület

humana logo

Impresszum

Creative Commons Licenc

A weboldalt Belák Balázs készítette.