Back Ön itt van: Rovatok Rovatok Humini Sport és megaláztatás – egy eltűnt sportkarrier
2012. február 17., péntek 10:27

Sport és megaláztatás – egy eltűnt sportkarrier

Írta:  Csiki Ingrid

can football practice be child abuseAz UNICEF nemrégiben kiadott sajtóközleménye szerint a gyereksportolókra számos veszély leselkedik. A lelki terroron, a megaláztatáson, a szexuális bántalmazásokon keresztül a verésig bármi megtörténhet. Olyan helyzetek ezek, melyek meghatározhatják egy gyerek személyiségét, hatással lehetnek akár egész életére is. A korábban megjelent "Gyermekek védelme az erőszak ellen a sportban" című cikkhez kapcsolódva – mely részletesen foglalkozik a témával és bemutatja az UNICEF Innocenti nemzetközi kutatóközpontjának felmérését – álljon most itt egy hazai történet egy 30 éves nő élményeiről, tapasztalatairól, arról, miként alakult élete, sportkarrierje a gyerekként elszenvedett lelki megaláztatások következtében.

Falusi kislányként 14 éves koromban lehetőségem nyílt arra, hogy kézilabdatudásomat egy nagyvárosi csapatban kamatoztassam, mely kiváló lehetőségnek bizonyult egy magasabb színvonal eléréséhez.
A két légkört összehasonlítva, merőben eltérő hozzáállást tapasztaltam: amíg a kis, falusi csapatnál a pozitív megerősítés, a bíztatás volt a motiváló erő, addig a városi csapatnál a motivációt negatív kritikával, ordítással – sokszor a megalázás határán is túlmenően – próbálták elérni. Véleményem szerint utóbbi kevésbé volt eredményorientált. Az én esetemben legalábbis ez mindenképpen így volt és nagymértékben befolyásolta későbbi pályafutásomat is.

A sok megaláztatásnak köszönhetően nem mertem próbálkozni kiélezett helyzetekben, vagy ha mégis, az esetek többségében elhibáztam, mert remegett a kezem.

Talán nem is meglepő ez, hisz a kezdetektől azt kiabálták nekem a pálya széléről egy-egy hiba után, hogy semmirekellő, hasznavehetetlen, béna, idióta, bolond vagyok. Az akkori edzőm mindig azt mondta: "Te ne gondolkozz, csak fuss!" Meggyőződésem, hogy ez a sok lelki terror csak falakat épített körém, reménytelenséget szült, aláásta az önbizalmamat. Természetesen kellenek szabályok és határok, de az abszolút korlátozással megölik a későbbi kreatív játékot, ami a kézilabdában nagyon is fontos.
Számtalanszor előfordult az is, hogy, ha több elkövetett hiba ellenére sem cserélt le az edzőm, a trágár szavakkal fűszerezett ordításoktól, már csak sírva tudtam folytatni a játékot. El lehet képzelni mekkora sikerélményt és bíztatást jelentett ez a következő mérkőzésre, akár már az adott meccsen belüli új „helyzetre”.

Olyankor pedig, amikor cserepadra kerültem, az arcomhoz közel kaptam a szidalmazást. Ez természetesen ugyancsak olyan helyzet volt, amikor nem tudtam a sírást magamba fojtani.

Tudni kell azt is, hogy akkoriban a mérkőzéseinken viszonylag csend volt. Nem volt nagy szurkolás, többnyire szülők, barátok voltak csak jelen. Fiatalok voltunk még ahhoz, hogy nagy szurkolótáborunk legyen. Tehát, aki nem akarta, az is jól hallhatta a meg nem válogatott szavakat. Arról pedig gondoskodott az edző, hogy ezek a helyzetek minél megalázóbbak legyenek. Nem elég ilyenkor a saját kudarc, hogy nem megy a játék, még az edző is jól a földbe döngöl. Ebből pedig nagyon nehéz felállni. Persze sikerül, mint ahogy sikerült is. A kézilabda szeretete, a jó közösség mindig segített a mélypontból – melyből nagyon sok, inkább túl sok volt – kilábalni.

Végül az első osztályig jutottam, viszont a teljes tudásomat ott már nem tudtam kamatoztatni, mindig megremegett a kezem téthelyzetekben. Egy, az országban elismert edző egyszer azt mondta: lelki sérült vagyok, azért nem megy a játék éles szituációkban. Lehetne boncolgatni, hogy miért jutottam el odáig, hogy ezt a jelzőt kaptam – ami sajnos nagyon közel állt az igazsághoz és teljesen helytálló volt –, de ezen most már kár rágódni. A sportot, a kézilabdát ennek ellenére, továbbra is szeretem, csak az bánt, hogy most már sosem fog kiderülni milyen sportkarriert futhattam volna be, ha a kezdetekkor minden másként alakul, építő és nem gátló kritikákat kaptam volna, mindezt emberhez méltó módon.

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Elfogadva és kihirdetve az ENSZ Közgyűlésének 217 A (III) határozata alapján, 1948. december 10-én.

A 30 pontból álló Nyilatkozat az élet minden területét felölelő jogokról és szabadságjogokról szól. Elolvashatjátok és megismerhetitek oldalunkon.

Bővebben…

© 2009-2013 Humana Egyesület

humana logo

Impresszum

Creative Commons Licenc

A weboldalt Belák Balázs készítette.