Back Ön itt van: Rovatok Rovatok Háttér Lehetőségek a lehetetlenben
2013. január 25., péntek 01:30

Lehetőségek a lehetetlenben

Írta:  Horváth Gabriella

Lehetőségek a lehetetlenben

Dr. Ámbédkar Iskola, Borsod-Abaúj Zemplén megye. Magyarország egyik leghátrányosabb helyzetű térségében az érettségizett fiatalok aránya nem éri el az egy százalékot. Nem tudom, hogy a második esély gimnáziummal, négy telephellyel, komoly tanári karral működő intézmény rajta van-e bármiféle sikerranglistán, amit a világban készítenek a menő iskolákról. Nem hinném. Pedig hatalmas sikertörténetek vannak itt és mindennapos apró győzelmek olyan fiatalokkal, akik kapnak egy lehetőséget kitörni a szegénységből, kilépni a kilátástalanságból.

A romatelep szélén működő sajókazai iskola a helyi roma közösség életének szerves része, Első ottjártamkor augusztus végén a helyiek tettek-vettek az iskola körül és nagy volt a készülődés a tanévkezdésre a tanárok között is. Ez volt a benyomásom annak ellenére is, hogy pár nappal az iskolakezdés előtt az sem volt világos, hogy októberben miből kerülnek majd kifizetésre a bérek.

Október elején Döme Zsuzsanna (Suzi), helyi pedagógus kísért el Ózdra és környékére, hogy olyan diákokkal találkozzak, akik az iskolához köthetően eredményeket, sikereket érnek el. Utunk szinte már giccsesen sokszínű erdőkön, meleg napsütésben, hegyen-völgyön vezetett Magyarország talán egyik legszebb vidékére a Bükk és a Mátra határára. Az út szélén hatalmas puskát lóbáló vadász volt az első kép, ami belezavart az őszi romantikába, amikor is utastársam felnevetett: Na, közeledünk Borsodba.

Danival egy ózdi lakótelepen találkoztunk. 25 éves, tavaly érettségizett a Dr. Ámbédkar Iskolában. Most rendőrnek készül, Miskolcon tanul. Mialatt mi beszélgettünk, kislánya kíváncsian hallgatott minket egy nagy tál csokis keksszel az ölében, a szomszéd szobában nagyfia játszott, és felesége altatta az alig egy hónapos kisfiukat.

Horváth Gabriella: Hogyan kerültél a Dr. Ámbédkar Iskolába?

Dani: 2006-ban Ózdon, a József Attila Gimnáziumban jártam ki a 9. és 10. osztályt egy év alatt, mert össze voltunk vonva, kevés volt a diák. Az iskola abbamaradt ott, mert a következő évben nem indult el a 11. évfolyam. Egy ismerősöm, Csipkés Irén javasolta, hogy van egy iskola Ózdon: a Dr. Ámbédkar Iskola, ott tudom folytatni a tanulást. Én hívő ember vagyok,19 éves voltam, amikor a gyülekezet lelkipásztorának segítségével megértettem azt, hogy ebben az életben csak azzal, hogy kétkezi munkát próbálok keresni, nem fogunk megélni. Így megkerestem a tanárokat az iskolában, felvettek és folytattam a tanulást.

Horváth Gabriella:  Miért választottad a rendőri pályát?

Dani: Mindig vaciláltam, hogy mi lenne a jó nekem, belekezdtem több dologba, például az építőiparba, de valahogy nem találtam a helyemet. Gyerekkorom óta sportoltam, érdekelt az emberekkel való kapcsolatteremtés, a kommunikáció, az hogy segíteni kell embereknek. Voltak barátaim, akik rendőrök voltak, és megkérdezték tőlem: Dani, te miért nem mész rendőrnek? Úgyhogy elgondolkodtam, hogy ez a nekem való, és megpróbáltam. Az érettségi mellett volt fizikai, műveltségi felvételi, pszichológiai teszt is, de végül 1500-1700 jelentkezőből bekerültem a 235 ember közé, akit felvesznek.

Horváth Gabriella:  Mit kaptál mindehhez a Dr. Ámbédkar Iskolában?

Dani: Sokat. Láttam, azt, ha el akarok érni dolgokat, akkor ahhoz erőfeszítéseket kell tenni. Tudtam eddig is, hogy ezt kell tenni, de itt az iskolában motiváltak erre. Rengeteg olyan emberrel találkoztam például, akiktől azt láttam, hogy úgy értek el dolgokat az életben, hogy tanultak, iskolába jártak, képezték magukat nap mint nap. Jó példák voltak előttem a tanárok is. És nagy segítség volt, hogy ezt nem csak az iskolában hallottam, hanem itthon is a feleségemtől, a gyülekezeti vezetőktől, édesanyáméktól is, és így persze én magam is rájöttem erre. Ahogy észrevettem ebben az iskolában sokkal több a türelem, az odafigyelés, a tanárok a problémák megoldásában is segítenek. Nem hagyják magukra a tanulókat, ösztönzik őket. Olyan helyekre jutnak el a diákok, ahova a családi körülmények, a hátterük miatt nem biztos, hogy eljutnának. Így meg tudnak ismerni különböző kultúrákat, más társadalmi rétegeket. Nekem, hívő embernek az is fontos volt, hogy bár buddhista közösséghez tartozik az iskola, soha nem kényszerítették ránk a buddhizmust, megmaradt a vallásszabadság.

Horváth Gabriella: A család mellett mekkora kihívás a tanulás?

Dani: Nagy kihívás, a rendészeti szakközépiskola színvonalas, nagyon magas a követelmény. De ha hazajön az ember az iskolából a gyerekekkel, a feleségével is kell foglalkoznia, és a tanulnivalóval, az iskolával is. Nem úgy van, mint egy fiatal, család nélküli embernek. Van segítségünk, mert bár a feleségem nagyon ügyes, megcsinál egyedül is mindent, de azért jó, hogy az édesanyám minden nap átjön és segít neki. Nehézség persze az is, hogy nem mindig van meg a napi betevő. A számlákat szerencsére ki tudom fizetni, de a betevőre nem mindig marad. Amikor hazajövök például, akkor sokszor azon jár a fejem, hogy hova menjek pénzért, hogy meglegyen a családnak az, amire szüksége van. De ezt vállaltam előre, tudtam azt, hogy az iskolában nem fogok pénzt kapni, de édesanyám is bíztatott, hogy csináljam, mert  amennyit tudnak, segítenek. Bár kapok ösztöndíjat is, de az nem olyan magas, ebből nem lehet megélni. Majd akkor változik a helyzetünk, ha idővel kineveznek minket próbaidős rendőrnek, akkor az iskolába járás mellett kaphatok pénzt is.

Horváth Gabriella: Hogy képzeled, milyen lesz az életed 10-15 év múlva?

Dani: Lesz egy nagy fiam, nagy lányom, a legkisebb is iskolás lesz már. Jól fognak tanulni a gyerekeim, a feleségemmel jól megleszünk, és szerintem egy nagyon jó pályát fogok befutni, elég magas beosztásig fogok eljutni, és sok jó dolgot fogok elérni a magyar társadalom számára, azzal, hogy rendőr leszek.


Terával egy Ózd melletti kis faluban, Hangonyban találkoztunk. Ő 12. osztályos, eredményei kiválóak az iskolában, filmeket készít a filmszakkör keretében, táncol, nemzetközi versenyen ér el helyezéseket, a Beszélőben jelent meg verse.

Járőröző rendőrök húznak el mellettünk, miközben beszélgetünk. Ezt már Sajókazán is láttam korábban, feltűnő ezekben a kicsi falvakban a járőröző rendőrautó, de mint megtudtam, ehhez mindenki hozzászokott már. Csak az én gyomrom rándul görcsbe tőle...

Horváth Gabriella: Nagyon jók a jegyeid, szeretsz tanulni?

Tera:Szeretek tanulni, csak van, ami egyáltalán nem megy. De például történelmet szeretek tanulni. Szerintem fontos a tudás, mert azt senki nem tudja elvenni tőlünk.

Horváth Gabriella: Milyen lehetőségek vannak itt az iskolában a tanulás mellett?

Tera: Csináljuk a filmes szakkört. Nagyon vonzónak találtam, amikor Suzi bemutatatta ezt a lehetőséget, és úgy gondoltam, kipróbálom benne magam. Emellett táncolok is hip-hopot. A versenycsoportban heten vagyunk, és most voltunk egy nemzetközi versenyen, ahol harmadik helyezettek lettünk. Emellett verseket is írok. Voltak gyerekkoromban barátaim, de nem annyira bíztam meg bennük, hogy elmondjam nekik a dolgokat, amiket gondolok. A versírás úgy kezdődött, mintha magammal beszélném meg, ami történik velem, de aztán a tanáraim is felfigyeltek a verseimre.

Horváth Gabriella: Ebből a sokféle lehetőségből, amit itt kapsz az iskolában, hogy gondolod, mit tudsz majd a jövődben is kamatoztatni?

Tera: A táncot nagyon szeretném folytatni, ha kikerülök ebből az iskolából, a többit még nem döntöttem el. Szeretnék akár szakmát tanulni, de azt még nem tudom, hogy milyet. Szívem szerint színész vagy híres táncos lennék, de úgy vagyok ezzel, hogy ez csak egy álom. Mert tudom azt, hogy még ha az odáig vezető utat végig is tudnám csinálni, szerintem nem lenne türelmem, vagy valami nem lenne meg ahhoz, hogy elérjem ezt az álmot.

Horváth Gabriella: Mi a korosztályod legnagyobb problémája itt Hangonyban szerinted?

Tera: Két réteg van – nem a cigányok és a magyarok közötti különbségre gondolok - hanem arra, hogy vannak a normálisan felnevelt gyerekek, meg a hanyag szülők gyerekei. Ezek a szülők azt mondják: a gyerek menjen ahova akar, egyen amit akar, aludjon ott ahol akar, nem számít. A legnagyobb baj ezzel a hozzáállással van szerintem. Nem csak az iskolához, hanem az élethez. Iskolába például csak addig járnak általában a fiatalok itt, amíg kötelező, aztán otthagyják az iskolát. Ők úgy fogják fel, hogy majd lesz valahogy.

Horváth Gabriella: A szüleid hogyan képzelik el a jövődet?

Tera: Nem sokszor beszélgetünk a szüleimmel ilyesmiről, de szerintem nagyon büszkék rám. Ők azt gondolják, hogy a táncból, a tánccal úgysem jutok semmire, úgyhogy azt szeretnék, hogy csak hobbiszinten csináljam. És bár elfogadják, és mellém állnak, nem hiszem, hogy úgy gondolják, hogy én ezeket a dolgokat, amiket az iskolában csinálok, hosszú távon akarom folytatni. Ők azt szeretnék, hogy a tanulással haladjak, és azzal is tegyek le valamit az asztalra. A jó teljesítményemmel az iskolában nekik is szeretnék bizonyítani.


A filmes szakkörben Zsolti is tevékenyen részt vesz. Nyáron Berlinbe jutottak el a filmezésnek köszönhetően, ahol egy szemináriumon vehettek részt.  Zsolti is Ózd mellett, Farkaslyukon él.

Horváth Gabriella: Szeretsz itt élni?

Zsolti: Szeretek is meg nem is. Könnyen találhatsz itt ismerősöket, nem kell messzire menni például boltba. De vannak azért rossz dolgok is, mert az emberek nem olyan barátságosak, nem könnyű a megélhetés. És innen nehéz kitörni.

Horváth Gabriella: Mit ad neked ez az iskola?

Zsolti: Mivel jártam más iskolákba, össze tudom hasonlítani, és ez jobbnak tűnik. Nekem nagyon sokat segített ez az iskola. Egyrészt nem annyira szigorúak velünk a tanárok, és másképp akarják megértetni velünk a dolgokat. Sokkal segítőkészebbek, mint máshol. Tudom azt is, hogy nekem ez az iskola az utolsó esélyem.

Horváth Gabriella: Hogyan indult a filmszakkör?

Zsolti: Egy pályázatra készítettünk korábban több filmet, és az egyikkel nyertünk. Azután indult el igazán a filmszakkör, és kezdtünk komolyabban filmeket készíteni. Engem igazán ez az egy dolog tud lekötni. Amíg a filmekkel foglalkozom, addig sem csinálok semmi rosszat. Nagyon tetszik a filmezésben az, hogy alkotunk, és új dolgokat ismerünk meg.

Horváth Gabriella: Milyen volt kijutni Berlinbe a filmetekkel?

Zsolti: Számunkra ez nagy dolog, mert innen nagyon nehéz a korosztályomnak eljutni külföldre, és sikerült forgatni is ott. Jó volt, ez az eddigi legnagyobb sikerünk a filmezéssel.
Elkezdtünk most forgatni egy filmet Ózdról, amiben bemutatjuk a város jó oldalát. Most ezt a filmet kéne befejezni, és aztán ezzel is fogunk majd pályázni.

Horváth Gabriella: Mit fogsz csinálni az iskola befejezése után?

Zsolti: Szeretnék szakmát tanulni: hegesztőnek, vagy kőművesnek tanulnék, de leginkább persze milliomos szeretnék lenni!

 
Hangonyból Ózdon keresztül juthatunk el egy kanyargós szerpentinen Borsodbóta fölé. Elhaladunk a magára hagyott hatalmas egykori gyártelep mellett is, és megállunk útközben Várkonyon, ahol van egy tanári szállás az Ámbédkaros tanárok számára. A vezetékes víz nélküli, de szépen felújított családi házban leteszünk néhány adományt, aztán megyünk tovább. Várkonyon furcsa romok düledeznek az utcákon, mintha bombatámadás érte volna a falut. Valamikor házak voltak ezek a torzók, amiket elhagytak a lakói, és egy-két meghagyott fallal, félig lerombolva, szétverve, üresen merednek az utcára az ép házak között. Talán itt szembesültünk először utunk során a rendszerváltás utáni elszegényedés, a bányák, gyárak bezárását követő nincstelenség legszembetűnőbb nyomaival. Megdöbbentő a látvány.

Már kezd leszállni a köd a mély völgybe, amikor meglátjuk a szépen rendbe hozott, takaros kis kétablakos házat Borsodbóta közepén. Itt él Melinda. A mosolygós, fiatal anyuka 25 éves, az iskolában adminisztrátorként dolgozik, mellette tanul, harmadik osztályos kislányával együtt táncol, szeretné megszerezni az érettségit, és aztán továbbtanulni. Van egy óvodás kisfia is. A gyerekek szerelemből születtek, de nem ugyanattól az apától, és Melinda mindkétszer egyedül maradt, amikor a törődésre, gondoskodásra, felelősségvállalásra került a sor. Rendőrségi feljelentéssel, távoltartási végzéssel tudta otthagyni kisfia édesapját. Most egyedül él a házban a gyerekekkel.

Horváth Gabriella: Miért döntöttél úgy, hogy folytatod a tanulást?

Melinda: Csak a gyerekek miatt. Egyrészt azért, hogy ne azt a példát lássák, ami itt van, és ne úgy nőjenek fel, mint én. Nem akarom, hogy fizikai munkát csináljanak, én már csináltam azt eleget. Az álmom a tánc lenne, de nem bízom abban, hogy abból valaha is meg tudok élni. Tehát erre nem alapozhatok. Amire viszont igen, az a rendészeti iskola, mert az csak két év, nem úgy, mint a főiskola meg az egyetem, és kevésbé is drága. Azzal biztos, hogy lesz állásom, még ha el is kell innen költözni, mert itt a környéken egyébként nincs munka.

Horváth Gabriella: Van, aki segít, motivál?

Melinda: Ha bajban voltam, a csládomhoz mindig tudtam fordulni. A tanulásban nagyon sokat köszönhetek az ózdi telephelyvezetőnknek. Mikor gyerek voltam, akkor is mindig mondta, hogy tanulni kell. Most meg hiába mondtam, hogy idős vagyok már a tanuláshoz, ő akkor is győzködött. És mivel felvettek dolgozni is, nagyon fontosnak tartom, hogy bizonyítsak nekik.

Horváth Gabriella: Hogy néz ki egy napod?

Melinda: Reggel ötkor kelek. Megiszok egy kávét, zenét kapcsolok be, mert attól magamhoz térek. A gyerekeket egy kicsit később keltem. Reggel ők is énekelnek - táncolnak, mint én a tükör előtt. Átmegyünk a boltba, itt van a szomszédban. Nagy nehezen elkészülünk. Itt a buszmegálló, de néha nehezen érem el a buszt. A gyerekek ide mennek nagyon közel az egyik nagynénémhez, aki felajánlotta, hogy segít. Ott vannak nála 20 percig, utána elviszi őket iskolába, óvodába, ők háromig ott vannak. Én négyig vagyok a munkahelyen, de legkorábban fél hétre érek haza a tanulás vagy az egyéb tennivalók miatt. De hiába idegeskedek, ez van. Felveszem őket, amikor hazajövök este. Főzni nem szoktam, mert mire hazajövök, az már fizikai képtelenség. De a gyerekek esznek meleget az oviban, és a nagynénéméknél is, és azért próbálok vacsorára is valami meleget csinálni nekik, melegszendvicset vagy sült krumplit. Nagyon szeretek így élni. Úgy fogom fel, minek ehhez egy pali? Még őt is szolgáljam ki, vagy kérjen számon? Bár nem nagyon hiszek benne, de persze találhatok egyszer egy normális társat is.

Horváth Gabriella: Milyen társat képzelsz magad mellé?

Melinda: Soha nem az alapján ítéltem meg a fiúkat - pedig biztos lett volna olyan fiúm is -, hogy mennyire jómódú, hogy ne legyen roma, és nagyon okos legyen. Nekem fontosabb, hogy a gyerekek legyenek a középpontban, hasonló legyen a múltunk. Az ilyen lelkületű emberek megérintenek. És fontos, hogy a származására büszke legyen. Én nagyon büszke vagyok arra, hogy cigány vagyok, mert azt gondolom, hogy a romáknak igenis elég dögös a vérük. Úgy gondolom, hogy először is magyar állampolgár vagyok, de azon belül cigány vagyok, és ez számomra egy nagyon érdekes, színes világ. Szeretem például, hogy a cigányok a zenével, énekkel, saját magukat szórakoztatják. Van persze közöttünk is depressziós, öngyilkos, de az biztos, hogy sokkal intenzívebben éljük át a dolgokat. Ebben az a jó, hogy ez egy érték, és ezt az életben nem pénzért veszed, ez az életed!


Csöndesebbek vagyunk hazafelé. Zsong a fejem a sok történettől. És attól, amit láttam. A cigánysor az cigánysor. A szegénység az szegénység. Nincs ezen mit tűnődni. Hidegből, nincstelenségből, kényelmetlenségből eredményesnek lenni sokkal nagyobb teljesítmény, mint melegből, nyugodt környezetből, adott feltételekből. Ez is közhely talán. De ha közhelyként tudomásul vesszük, vagy lerázzuk, akkor azzal el nem ismert teljesítménnyé is tesszük egyúttal azt a sok mindent, amit ez az iskola tesz, amit ezek a fiatalok megéltek már, és amit letesznek az asztalra. Azért, hogy az életükben lehetőséget teremtsenek az előrelépéshez az akár önhibájukból, vagy hibájukon kívül kialakult nehéz helyzetükből. Pedig hatalmas dolog, hogy van ez az iskola, hogy az ott dolgozók szinte lehetetlennek tűnő helyzetekből mégis lehetőségek felé terelik ezeket a fiatalokat, és hatalmas elismerés jár azért a teljesítményért is, amiért ezek a fiatalok nap, mint nap megküzdenek.

 

Farkas Tera: Ősz van

Ősz van minden kopár üres,
a fa csupasz nem rügyes.
Ősz van és a nap már nem oly erővel éget
s a virágból a méhek nem szedik a mézet.
Most csönd van,minden néma,
de valaki beszél a fákkal a bús őszi szél.
Mesél a régi időkről,mikor még nem voltak rasszista gondolatok,
mikor a világ még nem volt holt és az emberek arcán mosoly volt.
Majd hirtelen csönd,ismét némaság.
Ősz van minden kopár üres,
ősz van a fa csupasz nem rügyes.

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Elfogadva és kihirdetve az ENSZ Közgyűlésének 217 A (III) határozata alapján, 1948. december 10-én.

A 30 pontból álló Nyilatkozat az élet minden területét felölelő jogokról és szabadságjogokról szól. Elolvashatjátok és megismerhetitek oldalunkon.

Bővebben…

© 2009-2013 Humana Egyesület

humana logo

Impresszum

Creative Commons Licenc

A weboldalt Belák Balázs készítette.