Back Ön itt van: Rovatok Rovatok Ember Éles helyzetben Afganisztánban - interjú Szabó Tímeával
2010. március 18., csütörtök 00:00

Éles helyzetben Afganisztánban - interjú Szabó Tímeával

Írta:  Dorosz Dávid

Szabó Tímea a bostoni Harvard egyetem jogi karáról került egy kutatási program keretében először Pakisztánba. 2001 és 2003 között pedig Afganisztán következett, ahol az ENSZ afganisztáni missziójával együtt az új kormány felállításában segédkezett. Hazaérkezése után csatlakozott a Magyar Helsinki Bizottsághoz, 2009-ben pedig a Lehet Más a Politika (LMP) EP- lista-vezetője volt. Jelen pillanatban Budapest III. kerületében indul egyéni képviselő-jelöltként. Egy álmos szombat délután ültünk le beszélgetni Timivel, aki kifejezetten jó hangulatban volt, hiszen aznap gyűltek össze az indulásához szükséges ajánlószelvények

ember_szabotimi
Mennyi időt töltöttél Kabulban?

Közel két évet. 2001 nyarán - még a terrortámadások előtt - három hónapot Pakisztánban dolgoztam, de az akkor még az ENSZ által fenntartott embargó miatt Afganisztánba nem tudtunk huzamosabb ideig dolgozni. Magukat a merényleteket Bostonban éltem át, rá egy hétre pedig jött a felkérés az ENSZ-től, hogy a Harvardon vezessem az Afganisztánról szóló kutatást.

A helyszíni munka, gondolom, a bombázások után kezdődött.
Igen, az amerikai légierő októberben és novemberben támadta Kabult, a helyszíni munka pedig decemberben indult. A program célja az volt, hogy a tálib rezsim helyébe lépő polgári kormányzat minél olajozottabban kezdhessen el működni. Mivel a harcok miatt az infrastruktúra, az utak lényegében megszűntek létezni, ezért arra fókuszáltunk, hogy az ország távoli helyein dolgozó szakembereket internetes eszközökkel összekössük. Ebben szerencsére gyorsan haladtunk: meglepő módon előbb lett szélessávú internet, mint egysávos út...

Munkád során nagyon sokszor kellett miniszterekkel, magas rangú emberekkel találkoznod. Az új rendszer kiépülése ellenére ezek túlnyomó többsége férfi volt. Egy olyan országban méghozzá, ami híresen férfiközpontú. Hogy viszonyultak hozzád ezek a férfiak?
Szerencsére ebből soha nem adódtak problémák. Ennek az egyik oka, hogy az akkori vezetők többsége nyugaton tanult és nevelkedett ember volt, akik az amerikai csapatokkal együtt tértek vissza. Nagyon sokszor voltam egyetlen nőként akár húsz férfivel is körülvéve, például a faluban a vének tanácsával (ún. shura), amikor tárgyaltunk. Párszor ugyan, akadtak, akik nem fogtak velem kezet, de ezzel csak a szigorú vallási előírásokat tartották be, különben ugyanúgy együtt tudtunk működni, mint másokkal.

Milyen volt a napi életed a munka mellett?
Az elejétől kezdve tudatosan igyekeztem minél inkább beilleszkedni a helyi életformába, azonnal beleszerettem az afgán kultúrába. Egy külföldieknek fenntartott panzióban laktam, ami teljesen a belvárosban, az igazi kabuli élet sűrűjében volt; nagyon szerettem ott lakni. Már az első nap felvettem a hagyományos, helyi viseletet, mindenhova gyalog jártam, sok barátot szereztem.

A nyelvet tehát beszéled?
Igen, bár természetesen az eltelt jó pár év alatt sokat felejtettem, de egy utcai szinten a mai napig jól elboldogulok. Ezt természetesnek tartom, hiszen én ott vendég voltam, nekem kellett a helyi szokásokhoz alkalmazkodnom. Sok női kollégám farmerben, lengén öltözve járt, amit már akkor is iszonyúan nagy tiszteletlenségnek éreztem; én a helyi viseletben jártam. Ezt látva pedig az afgánok rögtön sokkal barátságosabbak, közvetlenebbek lettek: ebben nagyon hasonlítanak ránk, magyarokra: kiemelt odafigyeléssel kezelik a vendégeket.

Volt bármilyen kapcsolatod az amerikai csapatokkal?
Közvetlen kapcsolatom, szerencsére, nem volt. Természetesen Kabulban szőnyegvásárlás alkalmával találkoztam velük. De ekkor is teljes G.I. Joe felszerelésben, nagy tükrös napszemüveggel, rágógumizva érkeztek, a nagy Humvee-jaikkal léptek színre. Nem nagyon keresték a kapcsolatot a lakossággal, szemben az ISAF más nemzetiségű, békefenntartó alakulataival, akik igyekeztek az afgánok közt elvegyülni. A hollandok például rendszeresen játszottak olykor nagyon szoros kosárlabda meccseket a helyi srácokkal. Egyszer a reptéren várakozva volt lehetőségem beszélgetni pár amerikai deszantossal. Ez nagyon megdöbbentő élmény volt: ezeket a fiatal srácokat minden előzetes kulturális, nyelvi felkészítés nélkül küldték át a világ másik felére. Jószerével azt se tudták, milyen nyelven beszélnek a helyiek...

Voltál igazán veszélyes helyzetben?
Szerencsére csak egyszer. Egy déli tartományban voltunk, amikor éjszaka a mi irodánk és az ENSZ-iroda közé becsapódott egy rakéta. Addigra annyira megszoktam a rakétasípolást, hogy álmomból felébredtem egy percre, érzékeltem, hogy ez egy rakéta, aztán már fordultam is a másik oldalamra. Másnap volt csak egy kis feszültség, hogy vajon melyik iroda volt a célpont, de végül kiderült, hogy a helyi tálibok céloztak rosszul a szomszédos hegyen, egészen máshova szánták az égi áldást. Egyébként sokszor fogtak rám kalasnyikovot, pl. félkatonai és persze illegális ellenőrző pontoknál, de tudtam, hogy igazából ez blöff, és mindig meg tudtuk „beszélni" a problémát. Ilyenkor nem féltem, de akkor már igazából ismertem annyira az afgán mentalitást, hogy tudjam, kivel hogyan kell kommunikálni.

Maguk az afgánok hogy viszonyultak az invázióhoz, az idegen csapatokhoz? Van két propagandisztikusan végletes kép: egyrészről, hogy az afgánok kitörő lelkesedéssel, fanfárokkal várták a felszabadítókat, másrészt, hogy minden afgán zsigerből ki akarja űzni az nyugati, gyarmatosító hadakat. Gondolom, az igazság valahol a kettő között van, de amíg te ott voltál, történt-e ebben valami lényeges változás?
Az afgánok többsége kifejezetten örült a tálib rezsim bukásának, viszont sokakban benne volt még a 1990-es évek polgárháborúinak emléke. Mindenki tisztában volt azzal, hogy csak az amerikaiak jelenléte menti meg az országot egy újabb véres összecsapástól. Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogy még a legtávolabbi kis faluban is mennyire pontosan tudták, hogy mire, kitől, mennyi külföldi támogatást kap az ország. Sokszor éppen ezt kérték rajtunk számon: miért nem jön már a támogatás.

Hogyan jutottak el ezek az információk oda? Szájról-szájra?
Egyrészről igen, másrészt a vallási vezetők, a mullahok a mai napig hatalmas informális, gyakran politikai hatalommal rendelkeznek, rajtuk keresztül sok információ jut el a lakossághoz, ők a közösség középpontjai.

Civil szervezetként milyen problémákkal kellett szembenéznetek?
A legnagyobb gondot, és szinte állandó konfliktust az ún. PRT-k, azaz a tartományi újjáépítő csapatok okozták. Ezek a csapatok valójában harcra, bevetésre kiképzett katonákból állnak, viszont egy idő után civil feladatokat is elláttak. Vagyis egyik nap még bombázzak a falut, másnap pedig lerakják a puskát, felveszik a kalapácsot, és nekiállnak iskolát építeni ugyanott. Ezzel mérhetetlenül összezavarták a helyieket. Az akkori szervezetem, a CARE International már huszonöt éve dolgozott az országban, nagyon jó viszonyban volt a helyiekkel, amit egy ilyen eset percek alatt le tudott rombolni. Az emberek gyanakodni kezdtek: jó, hogy ti itt vagytok segíteni, de nem fogtok ránk lőni pár nap múlva? A civil szervezetek össze is fogtak, tárgyalásokat kezdeményeztek, hogy a PRT-k csak olyan területekre mehessenek, ahova biztonsági okokból ők nem mehetnek, ne vegyítsük a kettőt, mert hihetetlen zavart okoz.

Milyen változás állt be a nők helyzetében az ottléted alatt? A tálibok alatt lényegében másodrendű állampolgárok voltak a nők, de mennyire akartak ők maguk tanulni, dolgozni az új helyzetben?
Itt külön kell választani Kabult és a vidéket. Vidéken, elsősorban a déli tartományokban lényegében folytatódott a többszáz éves hagyomány: a lányok nyolc-tíz éves korukig járnak iskolába, megtanulnak írni-olvasni, majd otthon maradnak. Szembeszökő változás Kabulban történt, egyre több nő kezdett el farmerben járni, hatalmas tudásszomjjal kezdtek el tanulni. Szinte eufórikus öröm öntötte el őket, tanítók, civil munkások szerettek volna lenni, nyugaton tanulni, stb. Ezzel szemben a tálibok alatt még madarat sem lehetett tartani, mert az csiripelésével elvonja a figyelmet a vallásról. Összességében az élet minden területén hatalmas felszabadulást jelentett a tálibok bukása.

Ez teljesen érthető, hiszen ezek a szabályok még az iszlám világban is kirívóan szigorúnak számítanak.
Igen, ezek lényegében az iszlám fő irányvonalától is eltérő, főleg az ősi pashtu tradíciókban eredező normák, az ún. Pashtunwali. Ezt mutatja, hogy a szomszédos Pakisztánban, ahol nem volt érvényben a tálib rezsim, viszont az ország nyugati felében élő népesség pashtun, ugyanezek a szabályok élnek: például alig vagy egyáltalán nem látni nőt az utcán. Néha még provokáltam is a helyieket, miért nincsenek kinn a nők. Ők meg teljes rácsodálkozással válaszoltak, hogy miért lennének, nem akarnak kijönni, hiszen félnek.

Itt elő is kerül Afganisztán egyik nagy problémája. A lakosság negyven százaléka pashtun, viszont a többiek tadzsikok, üzbégek, hazarák, stb. Az ország közepén akár egy vonalat is húzhatnánk, ami elválasztja ezeket az eltérő kultúrájú népcsoportokat. Ez a törésvonal évszázadok óta, újra és újra konfliktusokhoz vezet, lényegében permanens polgárháborús állapotokat teremt. Vajon egyben tartható ez az ennyire heterogén összetételű lakosság?
A mi fogalmaink szerint értelmezett, erős központi, kabuli hatalom által összefogott állam nem képzelhető el. Viszont ezek a népek így-úgy, egy viszonylag laza viszonyban képesek egymás mellett élni. Mindenki egy nagy önállósággal rendelkező tartományokból álló, laza, föderatív államban gondolkodik, senki nem akar teljesen önállósodni.

A probléma épp abból adódott, hogy míg a tálib rendszert teljes egészében a pashtunokhoz kötötték, az új rendszer majd' minden fontos pozícióját, főleg a fegyveres testületekben, tadzsikokkal és üzbégekkel töltötték be.
Igen, ez egy óriási hiba volt. Még akkor is, ha az elnök, Karzai maga pashtu származású. Vele viszont az a probléma, hogy Nyugaton szocializálódott, nem találja a helyét. A családjának két étterme van Bostonban, évtizedek óta ott élnek. És ezt érzik az afgánok is, idegennek tekintik, ami nagyban gyengíti a hatalmát.

Mi a véleményed a McChrystal tábornok nevével fémjelzett új stratégiáról, ami sokkal jobban támaszkodik az afgánokkal kialakítandó baráti, közvetlenebb kapcsolatra?
Teljesen precedens nélküli, hogy egy tábornok ekkora hatalmat kapjon. McChrystal az új stratégiával egy időben az összes amerikai-, NATO-, és ISAF-erő főparancsnoka lett, szinte tejhatalmat kapott az ország felett. A gyakorlatban egyelőre nem látom, sajnos, a változást, épp múlt héten halt meg egy csoport civil egy NATO-támadásban. Ezek az esetek arra vezethetőek vissza, hogy az egymással rivalizáló törzsek egymást vádolják az amerikaiaknál azzal, hogy a tálibokkal cimborálnak. Az amerikaiak ezt általában elhiszik, és ebből lesznek a szétlőtt esküvők...

Te mit tennél az elnök helyében?
Obama helyében én tartanám magamat a kampányígéretemhez, és fokozatosan megkezdeném a csapatkivonást. Ehhez képest megdöbbentő az újabb harmicezer fős csapaterősítés. Nem értem, mit keresnek ott még a harcoló alakulatok, tényleg még mindig Bin Ladent keresik? Az ISAF feladata a békefenntartás, és most arra van szükség.

Mit gondolsz a misszióban való magyar részvételről?
A magyar tartományi újjáépítő csapat épp akkor alakult, kezdett formálódni, amikor én kinn voltam. Ez az egység is lényegében egy PRT, azaz újjáépítési feladatokat kellene vinnie; nem hiszem, hogy a harcokban szerepet kellene kapniuk. Sajnos, azt láttam, hogy a csapataink felszereltsége rettentően hiányos, sokszor nem engedték ki őket az ISAF-bázisról sem, annyira védtelenek lettek volna, sőt, néha a horvátok segítették ki őket eszközökkel. Remélem, ez mára megváltozott.

Főzöl itthon afgán ételeket?
Persze, nagyon szeretem őket, persze, kecskét ritkán vágok otthon. A kedvencem a pilao, ami egy rizses-húsos étel, mandula és répa is van benne.

Szeretnél visszamenni?
Persze, mindenképp. 2003-ban jöttem el, 2004-ben pedig oda mentem „nyaralni". Végre olyan helyeket is láthattam, amikre korábban nem jutott időm. De, persze, még maradt rengeteg.

Reméljük, ezeket a terveket már egy békésebb Afganisztánban valósíthatod meg. Nagyon köszönöm a beszélgetést.

Média

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Elfogadva és kihirdetve az ENSZ Közgyűlésének 217 A (III) határozata alapján, 1948. december 10-én.

A 30 pontból álló Nyilatkozat az élet minden területét felölelő jogokról és szabadságjogokról szól. Elolvashatjátok és megismerhetitek oldalunkon.

Bővebben…

© 2009-2013 Humana Egyesület

humana logo

Impresszum

Creative Commons Licenc

A weboldalt Belák Balázs készítette.