Back Ön itt van: Rovatok Rovatok Ember A hazug és őszinte költő
2013. július 29., hétfő 11:47

A hazug és őszinte költő

Írta:  Rusz Péter

jonastamas bw„…tulajdonképpen nem tudom elmondani, hogy ki vagyok. De amit kezdesz velem, az leszek én. Lehetőség vagyok számodra.” – Jónás Tamással beszélgettem identitásról, elfogadásról, és arról, hogyan lehet megállítani a zuhanást.

 

Elmondom, Kolozsvár engem,\ ahogy magát meg Budapest, befogadott.” – írtad a Jékely centenáriumra a Székelyföld folyóiratban. Milyen képed volt Erdélyről, mielőtt ideérkeztél? Találtál-e itt új családot?

Családot nem, szellemi közeget igen – erre utal ez a befogadás. Családra, társra, vagy „asszisztensre” mindenkinek szüksége van, és ezek nekem most nincsenek meg, csetlek-botlok. Barátokra lelni viszonylag könnyen ment. Különösebb Erdély-képem, Erdélyről való elméleteim nem voltak, nincsenek. Irredenta vágyak, vagy ilyesmik.

 

Miben látod a magyarországi és az erdélyi emberek különbségét, hasonlóságát?

Kultúraorientáltságukban mindenképpen hasonlítanak. A magyar nyelv köré szerveződő kultúra mindkettőt érdekli, de mégis nagy a differencia. Budapestet romlottabbnak érzem. Nagyobb a nyüzsgés, mégis kisebb csoportok alakulnak ki, és ezeknek az érdekharcaiból aztán többnyire rosszízű eredmények születnek. Erdélyben talán tisztább a kultúra dolga, ugyanakkor ambíciótalanabb is: túlságosan Magyarország- vagy Budapest-orientált. Mintha elfogadná neki szánt, másodlagos szerepét, s elhiszi, hogy itt csak olyan dolgok születhetnek, amelyek a budapestiekhez képest nyerik el értéküket, létjogosultságukat. A csoportok itt is, természetesen egy-két ember köré szerveződnek. Ezekhez a szellemi központokhoz csatlakozva pozícionálhatod magad. De én ezt soha nem csináltam, otthon se. Outsider akarok maradni mindig, mindenhol. Persze nem mindig sikerül, ahhoz már túlságosan jól ismernek. Első kolozsvári élményem: belépek az Insomnia kávéházba, az első ember, kicsit spiccesen rám szólt: te vagy a nemtetszik-es csávó, ugye?

 

Mesélj kicsit a Jónás-estekről. Én úgy látom, az itteniek viszonylag nehezen nyílnak meg az ilyen rendezvényeken. Neked mi a tapasztalatod?

A Bulgakov kávéházban minden szerdán ment egy darabig, s bár rengeteg érdeklődő lehetett volna, valószínűleg miattam nem működhetett ez a kör úgy, ahogy illett volna.  Egy jó ideje a személyes kapcsolatban hiszek, a bármilyen értelemben vett vezér szerepében nem. Mindenről meg lehet a saját véleményem, mindenhez hozzátehetek valamit, tehát megmaradt ez a szabadságom, ami mindig teher. Elrabosítani magam nem sikerült, maradtam sajnos szabad. De minden, ami Pest miatt bennem zűrzavaros volt, és azt éreztem, hogy szubkulturális, nem lehet belőle kitörni, az lerendeződött. Néha fájdalmasan. Dolgozom, írok. Lelkileg, történetileg nyüzsgés van, fáradtnak érzem magam.

 

„A költészet a mocsok vallomása. A tisztaság a megvallott mocsok – írja Esterházy. Te azt írod a Cigányidőkben: „Nem semmi dolog ez. Egy kurva a családban. Én meg költő leszek.” Azt mondod, szégyen költőnek lenni, de hasznos. Mi a hasznod neked ebben?

Az alacsony energiaszint. Elengedsz a hegytetőn egy golyót, az magától legurul a mélybe, a legalacsonyabb energiaszintre törekszik. Ha valódi költői életet élsz, ezt nyered. De éppen tegnap fogalmazódott meg bennem, hogy költőnek lenni talán nem több mint tudatállapot. Amely egyébként közel van az inkább a normák által bolondnak nevezett állapothoz. Azt jelenti, tisztában vagy a lelkeddel, még akkor is, ha nem értenek, vagy ami rosszabb: érteni vélnek. Olyanfajta ernyedtség, mit a tengerparton feküdni. Nem kell küzdened magaddal, nincsenek ilyen pszeudó- vagy másodlagos problémáid, nem kell odafigyelned, hogy a mondataid, a viselkedésed, a természeted mögött milyen tartalmak vannak vagy látszódnak. Ennek a létezésnek mintegy mellékhatása a versek írása. Lehet valaki úgy is költő, hogy nem ír verset. Csak ebben a létállapotban lebeg. De mindenképpen köze van a katarzishoz. Könnyebben találod meg magadban azokat a lelki tartalmakat, amelyeket egyébként a mindennapi rutinok igyekeznek előled elrejteni. Most például a kolozsvári színházban egy középkori moralitás színpadra állításán dolgozunk, és nekem nem jelent különösebb problémát, hogy a halállal foglalkozunk, mert én egyébként is sokat foglalkozom vele. Folyamatos irritáció.

 

Új magyar költészeti antológia jelenik meg májusban, Lengyelországban, leginkább a családról szóló kortárs versekből, köztük a tieid is. Mit jelent számodra a család?

A család nagyon fontos, már csak azért is, mert én elvesztettem az enyémet, először a nagyobbik családomat, aztán válás után a kisebbiket is. És hogyha az ember elveszti a családját, akkor nincs más választása, mint új után kutatni. Ami egyébként biztosan nem sikerül, mert ha direkt módon keresel valamit, azt nem találod meg. Találni kell valami olyan létállapotot, ahol folyamatosan érzed a hiányát, de nem bánt annyira, hogy beledögölj. Adsz neki esélyt, hogy belépjen az életedbe. Ilyesmi a vallásos hit, valahogy úgy Isten közelében maradni, hogy azt se tudod, van-e egyáltalán. Folyamatos készenléti állapot, mindenre nyitva kell lenned. Ott van a tudatodban, hogy talán vége mindennek, vagy talán most kezdődik el.

 

Az írás  lehet a múlt jelenvalóvá tétele. Nálad az emlékezetnek egyfajta „mentés másképp-je” vagy egyszerűen menekülés a valóságból?

Én egyáltalán nem így gondolkodom erről. Azt gondolom, hogy csak a jelen van, és a jelennek a kiterjesztődése, amit mi úgy hívunk, hogy múlt, az is csak a jelenben van. Mert hol létezik a múlt? A képzeteidben. Azok meg a jelen időben vannak. Amikor az ember emlékezik, akkor nem más történik, mint a jelenben meglévő emléknyomok habozni kezdenek, mint amikor valamilyen mosószert öntenek a vízbe. A jelennek a kiterjesztései, elnevezett részei a jövő, meg a múlt. Amikor a múltról írok – és ez nagyon fontossá vált a készülő regényem kapcsán –, az nem kutakodás az úgynevezett múltban, hanem annak az emléktárnak az újrateremtése. Teremtési folyamat, nem reprodukció. Emlékezni nem tudok pontosan, éppen ezért nem is bízom meg abban, hogy mire emlékszem. Az élmény vagy nyomai, éppen akkor alakulnak át, amikor rájuk gondolsz és ilyenkor írhatod fölül a saját emlékeidet. A kérdés az, hogy mit kezdesz az emlékeiddel?

Írsz verset, és bár eleinte nem akartad prózaírásra adni a fejed, ma már három prózaköteted is van, emellett színdarabot is írsz. Hogyan kell elképzelni a különböző típusú munkák összehangolását? Folyton megújulsz vagy kvázi ugyanazt a könyvet írod, más-más formában?

Nem az van, hogy egy könyvet írok, de az sincs, hogy több könyvet írnék. Valami olyasmi van, hogy írok. És az íráshoz való viszonyom változik, meg esetleg az erre való reflektálásom. Hogy írok? Miről írok? Mit írok meg? Mit nem írok meg? Nagyon fontosnak tartom az ezekről való döntést. Itt látom az emberi szabadság origóját. Ha hitünk és hűségünk van, akkor kitartunk a döntésünk mellett. Az meg az első pillanatokban kiderül, hogy próza szövődik, vagy vers, vagy bármi. Engedsz a szövegnek, hagyod, amit ő akar. A drámánál más a helyzet, ott azért sok mindenre oda kell figyelned, rengeteg előzetes elhatározás kell és kell a közeg, mert hiába akarsz drámát írni, ha nem látod, hogy kinek írod. A prózánál, a versnél sokkal elvontabb a közönségképzeted. Kiknek írok? Pontosan nem tudom, de van egy nem jól körülírható sejtésem, hogy mégis célzottan írok valakiknek.

 

Hogyan tudod folyamatosan fenntartani ezt a „gerjesztett állapotot”? Azt a szerelemhez hasonló érzést, amitől ilyen termékeny vagy?

Nem hagyod magad pihenni. Jól adagolt mennyiségben, tartósan történik veled valami jó. Nem túl erős jó. Mert az is bántó, mint a sok fény. Megengeded a munkának, hogy ő dolgozzon rajtad, és ne fordítva. És ettől valamiféle gyermeki viszony jön létre köztetek. Termékeny, sérülékeny.

 

Zavarnak a címkék, amit rád és a munkásságodra ragasztgatnak? Hogyan viszonyulsz ezekhez a szerepekhez?

A címkékkel semmi baj, csak legyen belőlük nagyon sok. Lehetőleg megszámlálhatatlanul sok. Azt nem tudjuk elkerülni, hogy ne címkézzenek fel. De hogyha fölcímkéznek azzal, hogy hazug költő vagyok, meg azzal, hogy őszinte költő vagyok, az már nekem jó. Mert így érvényüket vesztik a magukban talán hihetően viselkedő állítások.  A címkézés talán csak arról szól, hogy valahogy le akarjuk képezni azt, amit nem tudunk leképezni. Így lesznek aztán számtalan sikertelen értelmezési próbálkozás nyomai a címkék, amit az emberek félelemből használnak.

 

 Hiányzik belőlünk (talán, mert száműztük) az újat befogadás képessége. A látásunk is ilyen, körbenézünk és elkezdjük keresni az ismerős formákat. Az ízlésünk is ilyen, az tetszik, amiről tudjuk, hogy hasonlít valamire. Amikor az emberek találkoznak valami újjal – és én valamilyen szempontból új vagyok a magyar többségi társadalomnak –, akkor nem hajlandók minden kiterjedésemben látni engem, hanem megnyugszanak attól, hogy azt mondják, hogy a Jónás Tamás olyan, mint egy háromszög, vagy József Attila, vagy ő egy cigány költő. Mindegyik maradjon érvényben, és akkor talán már közelebb vagyunk a valósághoz.

 

Te miképp határozod meg önmagad? Ezt újra szoktad-e időről-időre értelmezni?

Folyamatosan újraértelmezem. Saját magamat nem tudom meghatározni. Most is egészen más öndefinícióm vannak, ahogy veled beszélgetek, mint az előbb, amikor Visky Andrással. Én nem létezem önmagamban, mindenképpen kell egy viszonyítási pont. Mondjuk egy nem-író emberhez képest én költő vagyok, de egy költőhöz képest nem vagyok költő. Mert másfajta differenciák, másfajta tájékozódási pontok a fontosak. Egy koordinátarendszerre mindenképp szükségem van, egy értelmezésre, amire vagy rábólintok, vagy hallgatok róla.

 

Említetted, hogy sokak szemében cigány költő vagy. Mit gondolsz, hol tart a cigány kultúra integrációja Magyarországon?

Sehol nem tart. Arról megy a vita, az aljas egyezkedés, hogy hogyan ne. Hogyan ne engedje meg a többségi társadalom. Mindazok a látszólag diplomatikus, politikus szempontból engedékeny gesztusok, arról szólnak igazából, hogyan utasíthatják el elegánsan, nem kifogásolható módon a cigány kultúrát. Nincs megértés. Azt várják, hogy asszimilálódjanak a cigányok, de az akkomodációt elutasítják. Mondjuk, azt mondom, kramli. (Ezt a szót most találtam ki.) Ebből nem kérünk, nekünk van saját szavunk rá (ha jelent is egyáltalán valamit). Igazodj ahhoz! Hogy én befogadjak egy teljesen új dolgot? Mondd ezt a kramlit úgy, hogy értsem. Újat tanulni nem akarok! Teljesen reménytelennek és feleslegesnek is látom azt, hogy a cigány kultúra beépüljön. Kulturális autonómia kellene. Legyen egy jól elhatárolható (nem szegregált, csak birtokhatárokkal bíró) terület, ahol az ott élő cigányoknak saját törvényeik vannak, és csak akkor fordulnak a többségi társadalom intézményei felé, – rendőrség, bíróság –, amikor ők maguk nem tudják már eldönteni a saját kultúrájukban, mi a teendő. Mint ahogy Magyarország is kifelé, Európa felé fordul, ha nem tud valamit eldönteni, ilyen-olyan jogorvoslatokat, értelmezéseket kérve. Ugyanerre lenne szüksége a cigányságnak is. De nincs különzárt területünk. Milyen jó lenne, ha az Atlantisz felemelkedne egy nap nagy robajjal, fényesen, és azt mondhatnánk, na, jó, legyen ez a régi-új földrész a cigányoké...

 

Szerepelsz tévében, rádióban, „nagyközönség” előtt. Hogyan éled meg, hogy egyre több helyre hívnak?

Sokszor bajom van ezzekkel a „hívásokkal.” A számtalan mellékkörülmény miatt például. De magát az aktust, amikor megtörténik akár az előadás, a tévében szereplés, a felolvasás – nagyon szeretem. Nincs félelmem a közönségtől. Nagyon szeretek beszélgetni két emberrel ugyanúgy, mint kétezerrel. Ez hozzátartozik a költői léthez. Abban érzek azért némi fásultságot, félelmet vagy arroganciát, amikor az ember megtagadja az olvasóit, nem szól hozzájuk, mondván, legyen elég az, amit ír. Dehogy elég. Nekem is vannak olyan periódusaim, hogy azt mondom, ne zaklassatok a hétköznapokban, és el szeretnék bújni. De akkor ezt jelzem. Mindenképpen részévé válik bármilyen alkotói magatartásnak, hogy hogyan viszonyulsz az alkotásodhoz, illetve annak a fogadtatásához. Nem viszonyulni nem tudsz hozzá. Én inkább azt választom, amelyikben több az interakció.

 

Lehet-e ma akkora befolyása egy költőnek, mint Petőfiék idejében? Hogyan viszonyulsz a vátesz szerephez?

Van. Én nem tudom, hogy erről mások miért hallgatnak, lehet, hogy szégyellik. Sokan felhívtak már, amikor halálközeli élményük volt, vagy éppen szültek. Az életmentő szereptől elkezdve, az orvoson át, mindent betölthet egy költő. Nem divatos azt mondani, hogy vátesz vagy, de az is lehetsz, iszonyatosan könnyen. Nagyon sok szubkultúrában megfordultam: újgazdagok, goások, buddhisták, sámánok, ateisták, hívők, vagy a falusi egyszerű emberek körében, a verseim mindenhol érvényesek voltak. Mindenhol elő tudtam legalább egy olyan verset szedni, amit, hogyha meghallgattak, elindult közöttünk valamilyen kommunikáció, és kialakult a fejükben, hogy igen, létezik olyan, hogy költő. Még idegen nyelvű környezetben is! Volt egy horvátországi élményem. Beszélgettem valakivel, angolul, mert horvátul nem tudok, és kérte, hogy mondjam el egy versem. Én elmondtam Ady vagy József Attila egy hosszabb versét, nem volt szükséges, hogy sajátot mondjak, így is megérezték a magyar nyelv intonáltságát. A vers egy kocsmától vastapsot kapott.

 

Jónás. És Tamás. Nomen est omen. Predesztinál-e a név?

Igen. És elég korán. Meg lehet tőle szabadulni, de egy idő után rájössz, hogy minek. Valamilyen sors úgyis kell. Én kíváncsi vagyok arra, hogy eredendően mit akart az Isten. Nem az érdekel, hogy én mit akarok, hanem, hogy mit akar a másik. Tényleg baromi fontosnak tartom a Bibliában azt a részt, hogy Mózes megkérdezi a csipkebokortól, ki vagy te? És a csipke-Isten nem kezd el magyarázkodni. Vagyok, aki vagyok, leszek, aki leszek. Kettős jelentésű, amit válaszol. Arról szól, hogy tulajdonképpen nem tudom elmondani, hogy ki vagyok. De amit kezdesz velem, az leszek én. Lehetőség vagyok számodra. És hogyha képesek lennénk az új dolgokat lehetőségként felfogni, akár a nehézséget, akár a cigányságot, akár az érthetetlenséget, hogy mit jelent költőnek lenni, akkor mi, befogadók lennénk tőle a gazdagabbak.

 

Azt mondtad egy interjúban, hogy harminc valahány évesen érkeztél a starthoz, a nullához. Még mindig a nullánál vagy?

Frappánsan azt lehetne válaszolni, hogy igen, és hogy mindig nulla van, de nem, ehhez azért már sok minden eldőlt. Már biológiai okai is vannak. Az, hogy 40 éves az ember, 21 éves koráig nő a lába, 28-ig strukturálódik a fejében a szinoptikus rendszer – sorolhatnám a tudományos tényeket. Már vagyok valami. Arra törekszem, hogy ne csak az maradjak, ami vagyok, hanem ahhoz mindig hozzá tegyek valamit. Azon, azt hiszem, túl vagyok már, hogy legalább egyszer alaposan megismertem magam. Azt a részemet, ami már nem fog változni soha. De még sikerül meglepnem magam. Sőt, állandó törekvésem.

 

Nemsokára megjelenik legújabb köteted Lassuló zuhanás címmel, a Magvető gondozásában.  Miben különbözik az eddigiektől? Mit jelent számodra?

Azt a tendenciát sikerült rögzítenem az elég sok versben – ugye 220 oldalas –, amit a cím sugall: megállítani a zuhanást. 32 éves koromban elhagyott a feleségem. Ennyi idős volt József Attila, amikor meghalt. Tagadhatatlan, hogy közöm van hozzá. Aggódtam, aggódtunk, vajon én is arra a sorsra jutok-e, amire ő. A kötet, azt hiszem, arról ad hírt, hogy igen, túléltem a klisésorsot.

Miben különbözik a többi kötettől? Ezt még most nem tudom. Ez később fog kiderülni. Van valami sejtésem, talán gazdagabb, átjárhatóbb, szabadabb könyv, mint amiket eddig csináltam. Sok szempontból szabálytalan. Azzal például, hogy egy – tulajdonképpen avítt formával – egy szonett koszorúval zárul. Van benne még egy másik szonett-ciklus, ami egy lírai kísérletem eredménye. Olvastam valahol, hogy felvették egy szekér nyikorgását, majd lelassítva lejátszották, és a lassú lejátszásban a zörgések tiszta zenei hangokként csendültek fel. Egy rövid novellámat akartam ilyen módon lassítani, túlnagyítani. Azt gondoltam, hogyha ezt a prózai zörgést én versekké lassítom, akkor lírai, tiszta hangok fognak megszólalni. Ez meg is történt. Nagyjából harminc szonett lett a másfél flekkes Sátán című írásból. Lírává nagyítottam, és így már nem lehet ráismerni.

 

Média

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Elfogadva és kihirdetve az ENSZ Közgyűlésének 217 A (III) határozata alapján, 1948. december 10-én.

A 30 pontból álló Nyilatkozat az élet minden területét felölelő jogokról és szabadságjogokról szól. Elolvashatjátok és megismerhetitek oldalunkon.

Bővebben…

© 2009-2013 Humana Egyesület

humana logo

Impresszum

Creative Commons Licenc

A weboldalt Belák Balázs készítette.