Back Ön itt van: Rovatok Rovatok Ember Minden néptől lehet tanulni valami jót
2012. máj. 19., szombat 10:58

Minden néptől lehet tanulni valami jót

Írta:  Gabi

ErmoneMartaian Ermone Zabel örmény és román származású ikonfestő művésszel beszélgettünk, aki 10 éve alkot Magyarországon, és több kultúra értékeit ötvözi életében, művészetében.

- Mesélj egy kicsit a származásodról: örmény és román vér is csörgedezik az ereidben, ha jól tudom.

- Apám ágán örmény vagyok, az anyám ágán pedig román, és Erdélyben születtem. A nagyszüleim Törökországból menekültek Romániába az 1920-as években és Szamosújváron telepedtek le. A város Armenopolis néven is ismert volt, mivel rengeteg örmény kezdett ott új életet. Úgy érezték, mivel Szamosújváron is örmények élnek, nem lesz olyan nehéz a beilleszkedés a közös nyelv miatt, és a törökországi rossz helyzethez képest. Akkoriban volt Törökországban a genocídium 1915-ben, és úgy látták, hogy nem lehet már ott tovább élni. Így először Szíriába menekültek, ott éltek 2 évig, majd Konsztancaba mentek hajóval, aztán kerültek Kolozsvárra, onnan pedig Szamosújvárra. Szamosújváron akkoriban szinte csak örményül beszéltek az emberek, nagy volt a közösség, örmény templom is van mind a mai napig (a legnagyobb örmény-katolikus templom a világon), és volt örmény kulturális élet.

- Tehát a nagyszüleid még egy virágzó örmény közösségbe érkeztek Szamosújvárra a 20-as években, de mi a helyzet ma azon a vidéken?

- Nehéz örménynek lenni egy másik országban, leginkább a nyelv miatt, mivel a legtöbb helyen nincs örmény iskola. Pontosabban Romániában, Bukarestben van ugyan, de én Szamosújváron nőttem fel, ott nem volt lehetőség a nyelvet az iskolában tanulni. Mára nagyon kevesen beszélnek örményül Erdélyben, például a testérem, és egy idős bácsi, Zakariás Péter, aki Csíkszépvízen él, és most 94 éves (ő a bécsi mehitaristáktól tanult örményül). Ez a helyzet egyértelműen az asszimilációnak köszönhető, ami a rendszerváltás előtt erőszakosan mutatkozott meg, nemcsak az örményekkel, de akár a magyarokkal szemben is. Nem lehetett templomba menni, az ortodox vallást lehetett csak gyakorolni. Egy csomó családban csak befelé lehetett az örménységet megélni, és ez nagyon kevés volt. Így lett ilyen rossz a helyzet, mára kevesen maradtunk.

- Te hogy tanultad meg a nyelvet?

- Csak otthon tanultam, apukámmal, és a nagyszüleimmel beszéltünk örményül. Utána pedig a 90-es években volt lehetőségem arra, hogy Velencébe menjek intenzív nyári örmény kurzusra, amit minden évben megtartanak mind a mai napig. Egy Velencében élő örmény pap a főszervezője, aki a Nyelvtudományi Egyetemen tanít. Ötször sikerült eljutnom oda, ott tanultam írni és olvasni örményül. Ez a nyári iskola egy nagyon fontos lehetőség a diaszpórának, hiszen tanulhatják a nyelvet, a kultúrát és ismerkedhetnek egymással az örmény fiatalok.

- Miért fontos neked örménynek lenni, hogy jelenik meg ez a mindennapjaidban?

- Egyrészt beszélem a nyelvet, amiben nagy szerencsém volt, hogy Magyarországra kerültem, mert itt sokkal több örménnyel találkoztam, mint otthon. Otthon már egyáltalán nem beszéli senki a nyelvet. Itt nagyon sok örmény él, aki Jerevánból jött. Igaz, hogy itt keleti-örmények élnek, és én nyugati-örmény vagyok, és nagyon sok a különbség, de azért megértjük egymást, ha akarjuk. Ennek köszönhetően a nyelvtudásomat is itt tudtam fejleszteni. Aztán fontos, hogy a nagyanyámtól megtanultam örmény ételeket főzni. Most örmény ikonokat festek, amit a tanítás útján tovább is adok, úgyhogy az örménységem megélése a mindennapjaim részét képezi, nem vesztettem el soha az örmény öntudatom. Emellett tudok románul is anyanyelvi szinten persze, de tudatosan figyelek az örménységhez való kötődésem megőrzésére.

- A román identitás milyen szerepet játszik az életedben?

- Romániában éltem 29 évet, úgyhogy természetesen fontos a román identitásom is. Úgy gondolom, teljesen multikulturális személyiség vagyok. Romániában nagyon szerettem élni, teljesen mások ott az emberek, kedvesek, másképp viselkednek. Fontos számomra, hogy igazi mély konfliktus a három nép – az örmény, a magyar és a román - között soha nem volt Romániában, ott ahol én éltem.

- Mégis úgy tűnik, hogy az örmény identitás közelebb áll hozzád, mint a román, vagy csak itt többet élsz meg belőle? Ha hazamész Romániába, otthon könnyebb megélni a román identitást is?

- Csak rám kell nézni, mindent az apukámtól örököltem, és azt érzem, hogy örmény vagyok, jobban, mint román, akkor is, ha tudom, hogy bennem van mind a kettő. Otthon is mindig az a furcsa lány voltam, aki göndör hajú,egzotikus az arca, más mint a többiek, furcsa nyelven beszél. Mindig más voltam, ott is, meg itt is, ez a sorsom. De jó dolog másnak lenni, sokszor segített, hogy örmény vagyok. Sokszor kiderül például itt Magyarországon, ha megtudják a környezetemben a nevem alapján, hogy örmény vagyok, hogy sokan ismerik az örmény történelmet, sokaknak van örmény ismerőse.

- Miért döntöttél úgy, hogy eljössz Szamosújvárról, és Magyarországon telepedsz le?

- 10 évvel ezelőtt jöttem ide, amikor meghalt az apukám, és úgy éreztem, hogy nem tudok otthon élni, a régi házban. Akkor döntöttem úgy, hogy jobb, ha változik a környezet körülöttem. Egyébként egy nagybátyám már itt élt 40 éve Budapesten. Akkoriban mentem férjhez, és úgy döntöttünk, hogy Budapestre jövünk. Igazából nem gondoltam bele, hogy az első időszak ilyen nehéz lesz. Mivel egyáltalán nem beszéltem a nyelvet, nagyon nehéz volt eleinte. Közgazdászként végeztem Kolozsváron, és dolgoztam is Szamosújváron, de itt Magyarországon az Országos Örmény Önkormányzatban volt munkám 8 évig, majd pedig az Örmény Kulturális Központban. Mind a két helyen nagyon szerteágazó volt a munkám, amolyan mindenes. Most pedig csak a művészettel foglalkozom. Ikonfestő vagyok, örmény miniatúrát festek üvegen már több mint 17 éve, és most tartok ikonfestő órákat is az örmény kulturális központban.

- Találkoztál- olyan helyzettel vagy jelenséggel itt Magyarországon, amit nehéz volt megszokni külföldiként, örményként, románként?

- Sajnos volt néhány dolog, ami nehézséget okozott. Más a mentalitásom, mint amit itt tapasztaltam, én sokkal nyitottabb vagyok. Egy kisvárosból jövök, és talán ez is sokat számít. Úgy vettem észre itt Budapesten, hogy teljesen zárkózottak az emberek, nem akarják megmondani a másiknak, ha problémájuk van vele, sokkal nehezebb közel kerülni emberekhez. Most már otthon is változott a helyzet, egy felgyorsult világban élünk, már nincs idő semmire, csak a tévét nézni. Szerintem rossz, hogy nem beszélgetnek az emberek egymással, én nem szeretek így élni, mások a prioritásaim. Szerencsére eléggé közvetlennek tartom magam, úgyhogy azért itt is találtam barátokat. Mindenkinek megadom a lehetőséget, nyitott vagyok, és aztán idővel úgyis el tudom dönteni, hogy közel akarom-e engedni magamhoz azt az adott embert, vagy nem.

A másik, ami nagyon nehéz volt nekem itt, az a nyelvi akadály, még ha olyan szerencsém is volt, hogy örményekkel dolgozhattam együtt, de azért ott is voltak magyarok. Meg kell mondjam, hogy nagyon nehéz a magyar nyelv.

És még egy dolog, ami nehézséget okozott:az irigység. Én ezt csak „népi betegségnek"hívom, és megtapasztalni bizony nem volt könnyű. Nem értettem soha, miért irigyek rám az emberek, mert nem adtam rá okot. Talán éppen azért, mert nyitott vagyok, tudok beszélgetni, nem vagyok irigy a másikra. Ezt a falat nehéz áttörni, hiszen ezzel a jelenséggel nem csak a magyarok, hanem az örmények között is találkoztam.

- Összességében ehhez a sok nemzethez való kötődést hogy éled meg: pozitívumként, vagy nehézségként?

- Mindenképpen pozitívum, én nagyon optimista vagyok, lehet tanulni minden néptől valami jót. Most hogy már beszélem a magyar nyelvet is, semmilyen nehézségbe nem ütközök, ami a nyelvtudás hiányából adódhatna. Először nehezen tudtam alkalmazkodni, nem tudtam dolgozni, nem voltak barátaim, az egy nehéz időszak volt. Otthon mindenki ismert, ott dolgoztam, barátságosabb volt a környezet. Mikor idejöttem, minden nehéz volt, hidegnek, barátságtalannak éreztem a helyzetet, az is megfordult a fejemben, hogy visszamegyek. De az sokat segített, hogy kaptam állást, az átlendített a kezdeti nehézségeken, aztán magától alakult egyre jobban minden. Persze sok munka is van ebben. Magamban fel kellett dolgoznom, hogy most már másik országban vagyok, akkor másképpen kell gondolkodnom. De én nem akarom magam igazán átváltoztatni. Inkább én próbálok másokat formálni. Úgy érzem a nagyszüleimmel, a szüleimmel egy nagyon tisztességes család, emberek hagyományait hozom magammal - most is így emlékezik rájuk például mindenki Szamosújváron - és ez egy jó, pozitív dolog, ami bennem is megvan, és át tudom adni másoknak. Persze én is sokat hibázok, sokat lehet tanulni másoktól is.

- Egy nagyon fontos dolgot az életedben még csak megemlítettünk, az ikonfestészetet: ezt a technikát a családodban tanultad, vagy valahol máshol?

ikon- Valószínű, hogy a nagyapámtól örököltem ezeket a művész-géneket, mivel ő szőnyegmester volt. Hasonlóan hozzá, ugyanúgy én is a színekkel dolgozom most. Nagyon szeretem ezeket az örmény miniatúrákat, a színkavalkád, ami bennük van, az valami hihetetlen. Egyébként ortodox ikonfestéssel kezdtem. Szamosújvár mellett van a Nicula kolostor, aminek az ikonfestő iskolája nagyon híres. Az ott élő szerzetesek csak az üvegen történő ikonfestéssel foglalkoznak. Nekem onnan jött az ötlet, hogy ikont fessek, hogy egy nagyon jó barátom megmutatta egyszer, hogyan kell úgy ikont festeni, ahogy a szerzetesek csinálják. Aztán autodidakta módon fejlesztettem a festészetem. Pár év múlva egy örmény származású barátom megkérdezte: miért nem festesz örmény miniatúrát, ha egyszer örmény vagy? Próbáld meg! Akkor belefogtam, és ma már csak örmény miniatúrát festek, igaz, hogy kombinálom a két módszert. Először is használom az ortodox technikát, hiszen Romániában tanultam meg az ikonfestészetet az üvegen, de most már az örmény miniatúrákat teszem át üvegre. Az örmények ma már egyáltalán nem festenek ilyen miniatúrákat, ez a 4-12. század között volt jellemző papíruszon, és nem üvegen. Az üveg teljesen ortodox eredetű nálam. Megveszem az üveget, méretre vágatom, aztán vannak örmény miniatúra mintáim, vallási jellegűek, és azokat dolgozom fel az üvegre.

- Nagyon fontos a vallás, a vallási téma a művészetedben?

- Igen, nagyon fontos, és nem szabad elfelejteni, hogy az örmények hite szerint ők voltak az első nép, akik a kereszténység kapuján átmentek 301-ben. Ez minden örmény számára nagyon fontos momentum.

Ma már nem nagyon festek mást, csak ikonokat, bár most készült egy kép a genocídiumról, amiben azt mutattam meg, hogy én mit érzek, vagy mit szeretném, hogy a többi ember lásson ezzel kapcsolatban.

Minden évben megemlékezünk a genocídiumról április 24-én, van itt Budapesten a Duna-parton egy kőkereszt (Hachikar), amit az örmény állam ajándékozott a magyarországi örményeknek, ott szoktunk koszorúzni, megemlékezni. Ez nagyon fontos nekünk.

- Az ikonfestészettel nagyon szép sikereket érsz el.

- Nagyon sok meghívást kapok most, úgy látszik, hogy a Martaian Ermone Zabel nevet kezdik megismerni ezekben a körökben. Most Kolozsváron volt az utolsó kiállításom egy örmény gasztronómiai bemutatóval együtt a Néprajzi Múzeumban, ami nagyon jól sikerült. Az egész nagyon érdekes volt az ottani közönség számára. Magyarországon is sok meghívást kapok, például október végén a Széchenyi Könyvtárban lesz kiállításom, abból az alkalomból, hogy az örmény könyv most lesz 500 éves. Mivel vannak örmény miniatúra könyvek, ezért úgy gondolták a szervezők, hogy akkor legyen örmény miniatúra festészeti kiállítás, úgy ahogy az ma megjelenik a művészetben.

Ez azért is fontos nekem, mert örmény miniatúra festést üvegre más nem csinál rajtam kívül, így ez egyedülálló. Másfajta ikont persze üvegre sokan festenek. Ezért Magyarországon nem is nagyon ismerik -talán néhány galériavezetőt leszámítva- ezt a művészetet, és ez a kiállítás is lehetőséget ad a megmutatkozásra.

- Elképzelhető, hogy hosszú távon ez lesz a hivatásod?

- Igen, gondolkodom azon, hogy csak ezzel fogok foglalkozni, bár művésznek lenni soha nem rentábilis, de belül igen, mindig segít, továbblendít. Az kell hozzá, hogy belül is nyugodt legyek, és kívül is nyugalom vegyen körül. Emiatt nem is mindig tudok festeni, vannak időszakok, amikor egyáltalán nem tudok leülni, de van, amikor nagyon. Soha nem gondoltam volna, hogy az ikonfestést én fogom tanítani valakinek. Rengetegen jönnek, érdeklődnek a tanfolyam iránt. Most lesz a tanítványaim kiállítása is az Örmény Kulturális Központban, illetve Budapest kerületeiben, amire megint csak nagyon büszke vagyok. Ebben az irányban jobbak a sikereim, mint közgazdászként, igaz soha nem is voltam karrierista. Gondolkozom azon is, hogy valamilyen művészeti képzésben részt vegyek, mert a papír mégiscsak számíthat, és sok kapcsolatot is lehet építeni egy ilyen képzés keretében.

Média

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Elfogadva és kihirdetve az ENSZ Közgyűlésének 217 A (III) határozata alapján, 1948. december 10-én.

A 30 pontból álló Nyilatkozat az élet minden területét felölelő jogokról és szabadságjogokról szól. Elolvashatjátok és megismerhetitek oldalunkon.

Bővebben…

© 2009-2013 Humana Egyesület

humana logo

Impresszum

Creative Commons Licenc

A weboldalt Belák Balázs készítette.