Back Ön itt van: Rovatok Rovatok Ébresztő A lumpen és érdemes döntéshozókról
2012. június 26., kedd 03:51

A lumpen és érdemes döntéshozókról

Írta:  Kocsis Anita

stopsignA magyar kormány szegénységellenes jelentése kapcsán nemrég megjelent hiányosságokról, az ehhez kapcsolódó EU2020 stratégiáról és a hazai szegénységről kérdezte a HUMANA Magazin Márton Izabellát, a Magyar Szegénységellenes Hálózat (HAPN) vezetőjét.

 

Miért olyan lényeges a szegénységellenes jelentés az Európai Uniónak?

Nagyon sokáig az Európai Uniónak semmilyen jogi felhatalmazása vagy alapja nem volt arra, hogy például a szegénység témakörében számon kérjen vagy javaslatot tegyen a tagállamoknak. Ez   bizonyos mértékig  a mai napig így van, még akkor is, ha létezik például a szociális jelentések intézménye. Az Unió ár 10 éve nyitott koordináció keretében próbálja rábírni a tagállamokat, hogy egységes gyakorlatot kövessenek, tanuljanak egymástól és foglalkozzanak a szegénység témájával. Ennek keretében látogatják meg egymást a különböző kormányzatok tagjai,  és készítik el az éves szociális jelentésüket. Az Európai Unió puha módszerek segítségével igyekszik elérni, hogy tagállamai a szegénység elleni küzdelemmel foglalkozzanak és elérjék az Európa 2020 stratégia céljait. Ezért a tagállamok jelentései már elérhetőek az Európai Bizottság honlapján, továbbá értékelést készítenek róluk és javaslatokat fogalmaznak meg a jelentést beküldő országok felé.

 

Mit jelent az EU 2020 stratégia?

2010-ben fogadták el ezt a stratégiát, amely öt számszerűsített célkitűzést tartalmaz. Egyike ezeknek kimondja, hogy az évtized végére, azaz 2020-ra 20 millióval kell csökkenteni a szegénységben élők számát az Európai Unió tagállamaiban. A stratégia megvalósításához kapcsolódóan nyújtják be az országok minden évben – idén már másodszorra – a nemzeti reformprogramjukat, amelyben azt mutatják be, hogyan kívánják növelni a versenyképességüket, a foglalkoztatás mértékét és a társadalmi kohéziót. 2011-ben Magyarország vállalta, hogy ebből a 20 millióból 450 ezer fővel fogja 2020-ig csökkenteni a határain belül élő szegények számát.

 

Mi a gyakorlata a jelentés elkészítésének?

Az idei évtől a nemzeti reformprogramokhoz kapcsolódik a nemzeti szociális jelentés, amely lehetőséget nyújt a tagállamoknak, hogy bővebben beszámoljanak a szegénység, a társadalmi összetartozás, illetve a korábban vállalt céljaik elérésének helyzetéről. A jelenlegit megelőzően is voltak hasonló dokumentumok, amelyeket be kellett nyújtanunk azzal a különbséggel, hogy az Uniós csatlakozás időszakában még a magyar kormány is komolyan vette Brüsszel kérését, miszerint az összes bizottság felé benyújtandó terv, jelentés az érintett felek bevonásával készüljön el. A ma már nem létező, de ebben az időszakban létrehozott Társadalmi Kirekesztés Elleni Bizottság gyakorlatára például ez a magatartás volt a jellemző.

Párbeszédet alakított ki a kormány, a szegénységben élők és a civil szervezetek között. A dokumentumokban is be kellett számolni arról, hogyan vonták be az érintett feleket. Ehhez képest a mostani nemzeti szociális jelentés elkészítésébe nem vonták be a civil szervezeteket, arra hivatkozva, hogy más, korábban elkészített dokumentumokhoz (ilyen például a Nemzeti Társadalmi Felzárkózási Stratégia) képest semmi újat sem tartalmaz.

 

Ehhez az érveléshez képest, milyen kifogásolható része van a dokumentumnak?

Elhangzik benne a családtámogatási és szociális ellátások szintjének a növelése vagy értéküknek megtartása, miközben 2008 óta ezeknek az ellátásoknak a szintje nem nőtt. Közben persze a minden évben jelen lévő inflációval is számolni kell, aminek következtében durva számítások szerint ezeknek az ellátásoknak az értéke a negyedükkel csökkent. Tehát a dokumentumban prioritásként szerepel ezen szociális ellátások értékének megőrzése, miközben intézkedés szintjén nem történt semmi.

 

Ma Magyarországon, illetve tágabb értelemben az Unión belül, ki számít szegénynek?

Az Unión belül korábban kidolgoztak egy indikátor rendszert, amely a medián jövedelem 60 százaléka alatt élőket tekintette szegénynek. Magyarországon a relatív megközelítés alapján a népesség 12-13 százaléka él szegénységben, ebből mélyszegénységben pedig 5-6 százaléka a lakosságnak. Ehhez képest az EU2020 stratégia új elemeket is hozzáadott a korábbi indikátorhoz: nézzük meg, hogy kik élnek alacsony munkaintenzitású háztartásokban, magyarul vannak-e a háztartásokban munkanélküliek, illetve az indikátorok közé emelte az anyagi deprivációt is. Utóbbi esetében azt vizsgálják, hogy kik tudnak hozzáférni bizonyos anyagi javakhoz vagy szolgáltatásokhoz, például el tudnak-e menni nyaralni vagy nem? Esetleg gondot okoz-e egy nagyobb összeg kifizetése? Ezzel a három indikátorral határozzák meg, ki számít szegénynek. Ez a módszer talán jobban követni tudja a szegények helyzetének alakulását, hiszen – szemben a gyakorlati tapasztalatainkkal – a relatív megközelítés szerint mért szegénység 2008 óta nem nőtt.

 

Mi a trükk?

A válság óta az anyagi különbségek nem változtak, hiszen a magasabb jövedelműek jövedelme is csökkent, nem csak a szegényeké. Ha pedig mind a kettő jövedelme csökkent, akkor lényegében nem nőtt a relatíve szegénységben élők száma, miközben persze az általános társadalmi lecsúszással a nyomorgó tömegek száma nőtt. Ebből a szempontból az anyagi depriváció, mint megközelítés beemelése az indikátorok közé Magyarország és Közép-Kelet Európa szempontjából is egy jó dolog.

 

Mi a helyzet a foglalkoztatással, hiszen a kormány állandóan azt kommunikálja, hogy sikeresen teremt új munkahelyeket?

A jelentésben az szerepel, hogy sikerült némi csökkenést elérni a munkanélküliségi rátában és némi növekedést a foglalkoztatásiban. Persze minden évben lehet olyan adatokat kiválasztani, amelyeket, ha összevetünk egymással, akkor néhány tized százalékpontnyi változás kimutatható, de összességében az elmúlt évek alatt nem történt érdemi változás. A munkanélküliség és a szegénység között pedig könnyű összefüggést találni és a kormány igyekszik is minél több munkanélkülit a közfoglalkoztatási programokba bevonni, csakhogy attól, hogy a munkanélküliségi rátát csökkentjük és a foglalkoztatásit növeljük, nem csökkentjük szükségszerűen a szegénységet. A közmunkaprogramok csökkentett munkaidőben, évente csak három hónapra biztosítanak foglalkoztatást a minimálbérnél alacsonyabb fizetségért. Ők már viszont a statisztikákban foglalkoztatottként jelennek meg, velük lehet csökkenteni a munkanélküliségi rátát, miközben persze a dolgozó szegények számát növeljük. Ilyen alacsony bérből nem hogy kiemelkedni a szegénységből, még megélni sem lehet. Erre mutat rá az anyagi depriváció mutatója.

 

Jellemzően honnan kerül ki a szegények nagy része?

Munkanélküli él a családban, egyszülős családokban, kistelepülésen élők, sokgyerekes családok és a romák köréből kerülnek ki azok a csoportok, amelyek esetében a teljes népesség átlagához viszonyítva jóval nagyobb arányú  szegénységet tapasztalunk. A ’90-es évekhez képest történtek nagyobb változások, akkoriban például a romák körében jóllehet nagyobb volt a szegények aránya, de a helyzet azóta sokkal rosszabb lett. Életkori csoportokat tekintve elmondható, hogy az akkori időskori szegénység mára majdnem teljesen eltűnt, az idősek talán 10 százaléka tartozik ide. Ez az állapot még természetesen visszatérhet, de jelenleg az aktív korosztályt, a 24-62 éveseket és a gyerekeket sújtja leginkább a szegénység.

 

Van esélyük, hogy kitörjenek ebből a helyzetből?

Per pillanat, nem sok. Vannak programkezdemények, ösztöndíjak roma gyerekeknek, Biztos Kezdet házak és tanodák, de egy igazi, átfogó rendszer még nem jött létre, hogy a családok hóna alá nyúlva segítsen nekik. Ráadásul a családi pótlék, akár csak az összes többi segély összege nem nőtt, sőt, van, amelyik még csökkent is, így a szegényeknek juttatott szociális ellátások egyre kisebbek, megbélyegzőbbek, és egyre nehezebb hozzájuk jutni. A rendszer igyekszik lecsökkenteni a jogosultak számát. Másik problémás terület az iskolarendszer. A szegregált iskolák ismételt visszaengedése a rendszerbe, az államilag támogatott felsőoktatásba bejutók számának csökkentése csak még jobban szétválasztja, szelektálja a jobb és a rosszabb helyzetű gyerekeket. A jobb anyagi helyzetű szülők jobb iskolákba íratják a gyerekeiket, esetleg külföldre küldik őket tanulni, amíg a többiek iskolái sem a tanárok felkészültségét, sem anyagi erőforrásokat tekintve nem tartoznak a jól ellátottak táborába. Tovább sújtja a szegény gyerekeket a tankötelezettség 16 éves korra történő leszorítása. Ez csak ahhoz fog hozzájárulni, hogy a jelenleginél is több hátrányos helyzetű fiatal kerül majd ki az oktatási rendszerből a piacon hasznosítható tudás, végzettség nélkül. Ahelyett, hogy arra törekednénk, hogy integrált, jó minőségű oktatás legyen, egészen másfelé vettük az irányt.

 

Lehet cél, a társadalmi rétegek további szétválasztása?

Nem tudom. Anyagi okok is állnak a felsőoktatási rendszer megváltoztatása mögött, de mondok egy példát. Ott van a nyíregyházi iskola, ahol az ottani romatelepen sikerült a szegregált iskolát megszüntetni, amit most majd a görög-katolikus egyház kap meg és újraindítja az intézmény működését. Miért is? A gyerekeknek biztos nem lesz jó. Nyíregyháziakkal beszélgetve viszont hallottunk olyan meglepő véleményeket, miszerint szeretnék, ha a telepi iskola újraindulna: a gyerekek nem szeretnek a városi iskolákba járni, a tanárok nem bánnak velük szépen, a többi gyerek utálja őket, buszozni kell és még több kudarcélményt szereztek. Így sokan arra a következtetésre jutnak, hogy legyen a telepi gyerekeknek saját iskolájuk, ahelyett, hogy a miértekre keresnék a választ: miért érezték rosszul magukat a gyerekek? Miért bántó a tanárok hozzáállása a gyerekekhez? Hogyan lehet ezen változtatni, illetve hogyan lehet a többi szülő hozzáállásán változtatni? Ahelyett, hogy megpróbálnánk növelni a toleranciát és a tanárok kezébe eszközöket adnánk, hogy képesek legyenek jó válaszokat adni a megváltozott helyzetre az osztályokban, inkább kudarcként értékeljük az eddigi eseményeket és visszaküldjük a roma gyerekeket a telepi iskolába. Ez egyfajta indoklás is lehet a kormány politikájára, de továbbmenve sajnos nem látom, hogy jelenleg cél lenne az esélyteremtés egy összetartó, integrált társadalom létrehozására. Amikor például Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter lumpenszegényekről és érdemes szegényekről beszél, akkor már régen nem a szolidaritás növeléséről van szó, hanem arról az önkényes döntés legitimálásáról, hogy ki érdemes a segítségre és ki nem.

 

Elméletileg minden állampolgárt ugyanolyan jogok és kötelezettségek illetnek meg, így, ha valaki segélyre szorul, akkor ugyanúgy kell segíteni mindenkinek, nem?

Igen, csakhogy, ha az-az ideológia, hogy mindenki maga felel a saját sorsáért, akkor ebben az értelmezésben ők tehetnek arról, hogy szegénységben élnek és így nem érdemesek arra, hogy segítsük őket. Sajnos egyre inkább felerősödtek azok a hangok, amelyek kritizálják a segélyadás jogosságát a rászorulóknak, akiknek állampolgári, alanyi jogon járna, tehát megkérdőjelezik az állampolgári, a társadalomhoz való tartozás jogát és az alapvető emberi jogokat is. Ráadásul Magyarországon a segélyek szintje sem olyan, hogy emberi módon meg lehessen belőlük élni, a segélyezettek kénytelenek feketemunkával kiegészíteni a bevételeiket.

 

Mivel indokolható az emberi jogi megközelítésen túl a segélyek léte?

A segélyezés arra való, ha valakinek épp nincs munkajövedelme vagy egyéb jövedelme - például munkanélküli, betegség miatt nem tud dolgozni, gyereket nevel, és így tovább -, akkor ne kelljen attól félnie, hogy fizikai létében veszélyeztetetté válik. A segélyezés alapelve szerint egy társadalom vagyunk, így nem engedhetjük meg, hogy a társadalom perifériájára kerüljenek a tagok, hiszen  az anyagilag ellehetetlenültek szükségükben veszélyesekké válhatnak a társadalom többi tagjára és önmagukra nézve is. A segély tehát védelmet is jelent az egyénnek és a társadalom egészének egyaránt.

 

Milyen programokkal lehetne kiegészíteni a segélyezést, hogy a szegénységben élők is esélyt kapjanak egy jobb életre?

Programok vannak, ráadásul példát tudnánk venni Írországról, Lengyelországról vagy akár a Skandináv államokról. Utóbbiak a második világháború után képesek voltak a szegénységből kitörni, hiszen még szegényen is elő tudták teremteni az oktatáshoz szükséges anyagi eszközöket. Tehát nálunk is az oktatási rendszerbe kellene befektetni, hogy a szegény családokból származó gyerekeknek is legyen esélyük bennmaradni az oktatási rendszerben és ne váljon belőlük szegény felnőtt. Más részről lehetne olyan foglalkoztatási programokat is kidolgozni, amelyekkel kistérségi szinten tudnák a keresletet kielégíteni, például szövetkezeti formában. A tagok munkatapasztalatot szerezhetnének és egy biztos tudás birtokában léphetnének a munkaerőpiacra. Természetesen nem közfoglalkoztatási rendszerben kellene gondolkozni, hiszen az eleve rossz megközelítés. Rengeteg pénzt beleölünk és a résztvevők semmivel sem jutnak előrébb. Van egy aktivistánk például, aki Borsodban fazekas, de mint közfoglalkoztatott az árokparton kaszálja a gazt, ami a tudásának az elfecsérlése. Erre kistérségi szinten lehetne valamilyen foglalkoztatási lehetőséget létrehozni, meg lehetne találni ennek a mesterségnek is a piacát. A helyi körülményekhez igazodó fejlesztési, egészségügyi-betegségmegelőzési, a gyerekek korai fejlesztését célzó programok és az oktatási rendszer átalakítása lenne szükséges, csakhogy amíg erre központi kormányzati szinten nincs látható szándék és forrás, addig a segélyezéssel önmagában nem fogjuk tudni a hazai szegénységben élők számát csökkenteni.


foto: sxc.hu

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Elfogadva és kihirdetve az ENSZ Közgyűlésének 217 A (III) határozata alapján, 1948. december 10-én.

A 30 pontból álló Nyilatkozat az élet minden területét felölelő jogokról és szabadságjogokról szól. Elolvashatjátok és megismerhetitek oldalunkon.

Bővebben…

© 2009-2013 Humana Egyesület

humana logo

Impresszum

Creative Commons Licenc

A weboldalt Belák Balázs készítette.