Back Ön itt van: Rovatok Rovatok Civil Erődítmény, közösségi tér, múzeum - A Holokauszt Emlékközpont falain túl
2010. március 18., csütörtök 00:00

Erődítmény, közösségi tér, múzeum - A Holokauszt Emlékközpont falain túl

Írta:  Sós Eszter
Naponta elmegyek a bástyaszerűen magasodó épület mellett, amely inkább ellenszenvesnek tűnik, mintsem hívogatónak. Csak a tetőkertről lehajló gyönyörű növények látványa veti fel bennem újra és újra a kérdést: vajon mi lehet belül?

civil_eroditmenykozossegiter
És most itt vagyunk. Várakozunk a zöldellő belső udvar közepén, ami tényleg ezerszer békésebb, mint amilyennek kívülről gondolná az ember. Diáksereg áramlik ki az alagsori múzeumból. Az utolsó páros éppen nevet valamin. Aki már járt bent a sötét, nyomasztó térben, amely tényekkel, emlékekkel és minden érzékszervre ható benyomásokkal van tele, az bizonyára tudja, hogy innen az ember legkevésbé vidáman távozik. Persze a Holokauszt Emlékközpontban nem csak a hagyományos módon kívánják ráirányítani a figyelmet a feldolgozhatatlannak tűnő történelmi eseményre: hangversenyeket, filmvetítéseket, könyvesteket tartanak az épület falain belül.

Dilemmák persze adódnak mindebből. Például, hogy lehet-e a holokausztról ilyen formában beszélni? A téma megismertetésére vajon megfelelőek a kulturális keretek? És egyáltalán: mennyire nyitottak a téma iránt a mai fiatalok?
Az intézmény létrejöttéről, küldetéséről és lehetőségeiről dr. Harsányi László ügyvezető igazgatóval beszélgettünk.

Mikor, és milyen céllal kezdte meg működését az emlékhely?
A Holokauszt Emlékközpont 2004-ben nyitotta meg a kapuit, az állandó kiállítás pedig 2006-ban. A kétezres évek elején született meg az a politikai döntés, hogy legyen egy ilyen múzeum Magyarországon is, mivel a világ számos pontján, Nyugat-Európában, Amerikába, Ausztráliában már van, de ahol a holokauszt ténylegesen lezajlott, tehát a közép-kelet-európai térségben, ott nincs. Ennek nyilván az volt oka, hogy az 1945 után kialakult rendszerek nem kívántak a témával foglalkozni. Pedig a holokauszt áldozatainak jelentős része magyar állampolgár volt. Az áldozatok számarányát tekintve negyedik-ötödik helyen állunk a baltikumi államok, Németország és Lengyelország után.

Amikor helyet kerestek az emlékhelynek, evidens volt, hogy felmerül a Páva utcai zsinagóga területének lehetősége?
Késleltette a hely kiválasztását, hogy két különböző álláspont mentén alakultak ki elképzelések. Volt, aki úgy gondolta, hogy a holokauszt emlékközpontnak a történelmi zsidónegyedben lenne a helye, tehát valahol a hetedik kerületben, mivel szükség van a szakrális tér közelségére. Néhányan pedig úgy vélték, hogy mindenképpen máshová kell tenni az intézményt, mivel ez nem csak a zsidó állampolgárok emlékezésének színtere lesz, hanem a magyar történelem egy részét mutatja majd be, így tehát bárki bejöhet ide, főként, mivel a népirtás áldozatai között sem csak zsidók, hanem romák, politikai foglyok és homoszexuálisok is voltak. Nagyon sokaknak nem tetszik, hogy végül mégiscsak egy zsinagóga, méghozzá Budapest második legnagyobb zsinagógája köré épült az emlékközpont, mondván, hogy ennek nem egy vallási közösséghez tartozó emlékező térként kellene funkcionálnia, hiszen az áldozatoknak csak egy része volt vallásos ember, más része viszont származása okán került a vagonokba. Mégis úgy vélem, szerencsésen alakult a helyzet, mivel így létrejöhetett egy régi és egy teljesen új épületnek a rendkívül jól eltalált ötvözete. Vannak neves külföldi építészek, akik azt mondják, hogy ez Budapest egyik legfontosabb épülete.

Az épület külleme, kialakítása milyen szinten kapcsolódik a holokauszt eseményeihez?
Itt majdnem minden tele van jelképekkel, amiket persze meg kell magyarázni a látogatóknak. Az udvaron lévő hat befejezetlen oszlop a hatszázezer magyarországi, és a hatmillió európai áldozatnak állít emléket. A tetőkertben a holokausztban érintett országok örökzöldjei vannak. A megdöntött falak és az Elveszett Közösségek Tornya a nyugtalanságot hivatott jelképezni. Ez mind az Ybl-díjas építész, Mányi István koncepciója volt. Kívülről az épület valóban egy áthatolhatatlan bástyának tűnik, belépve viszont az ember egy hangulatos kertben találja magát, ahol nagyon jól lehet pihenni, és fantasztikus rendezvényeket lehet tartani, mint ahogy erre volt is már példa szép számmal. De ez egy nagyon kényes pont, hogy mire használjuk az épületet. Az én fejemben a holokauszt emlékezetében el lehet jutni a megnyugvásig. Nem azt akarom, hogy felzaklatva távozzon innen mindenki, sokkal inkább, hogy az emlékezés különböző formái létrejöjjenek az emberekben, és a programjainkat is ehhez mérten alakítjuk.

Ön szerint a fiatalok figyelmét fel lehet kelteni a téma iránt egy úgymond steril, múzeumi környezetben?
Van akinek igen, van akinek nem. Nagyot tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy kizárólag a kiállításnak a megtekintése elgondolkodásra ad lehetőséget a korosztály számára. Ez így önmagába kevés, ezért is van egy múzeumpedagógiai része a tárlatnak, amely segít földolgozni a gyerekeknek a látottakat. Akkor tud ez fiatalt és nem fiatalt egyaránt megérinteni, ha a holokausztról, az előzményeiről, vagy a mai rasszista, intoleráns veszélyekről sokféle eszközzel beszélünk. Itt szólni kell a zenének, itt irodalmi esteket kell rendezni, itt filmhetet kell csinálni, meg kell nyitni a házat a múzeumok éjszakájára. Ez utóbbi esetben az is elég, ha az emberek csak bejönnek, és jól érzik magukat, mivel azt szeretnénk, hogy élményt szerezzen mindenki, aki ide belép. Nagy vita egyébként Európa szerte, hogy a holokausztot, mint egy történelmileg kétségbevonhatatlanul megtörtént eseményt, csak a tények bemutatásával, elemzésével, szikáran és szigorúan kell-e bemutatni, vagy az emlékezetátadást sokkal szélesebb körben, és jelentősebb eszközrendszerrel kellene megvalósítani, például a művészetek sokszínű megközelítése által.

Ön szerint a társadalmi feldolgozása megtörtént már a holokausztnak?
Korántsem, de ez azért is nehéz kérdés, mert van egy fél évszázados mulasztásunk. 1945-től a kilencvenes évek elejéig nagyon hevenyészett módon történt meg ennek a feldolgozása, mivel egy tabu téma volt. A holokausztot elszenvedett családok is inkább hallgattak erről. Az ezt követő időszak pedig egyrészt kevés volt időben, másrészt ötven-hatvan év szünet után kellett az emlékezést újrakezdeni. A társadalom 1990 óta egy olyan válságperióduson megy át, amelyben az agressziónak és a szélsőséges nézeteknek megvan a maga táptalaja. Ha pedig ilyen a társadalmi reakció, hogy senki nem kíván más bajával, más történelmi sérelmével, más emlékezetével foglalkozni, mert nem képes átlépni a saját problémáin, akkor úgy gondolom, hogy sosem fog a vészkorszak feldolgozása lezárulni. És az is nagy kérdés, hogy az információátadást a következő generáció számára megoldja-e az iskolarendszer, vagy a miénkhez hasonló emlékhelyek feladata marad mindez.

Mi a véleménye arról, hogy büntethetővé vált Magyarországon a holokauszt tagadása?
Én kifejezetten jónak és szükségesnek tartom. Nem gondolom természetesen, hogy ez meg fog állítani egy csomó rossz folyamatot, de határozottan kijelöli azt a határt, amit nem kell, nem lehet, és nem szabad átlépni.

 

Április 16-án, a Magyar Holokauszt Emléknapján, képzőművészeti kiállítás nyílik a Holokauszt Emlékközpontban. A Száműzött művészet című rendezvénysorozat keretei között olyan alkotók életművét kívánják bemutatni, akik a két világháború között Magyarországon születettek, és alkotásaikat itt kezdték meg, de kényszerűségből távoztak az országból, vagy a zsidótörvények miatt nem tudtak visszajönni. Ennek első részeként, Késői visszatérés címmel, három Párizsba emigrált művész életművéből válogatnak.

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Elfogadva és kihirdetve az ENSZ Közgyűlésének 217 A (III) határozata alapján, 1948. december 10-én.

A 30 pontból álló Nyilatkozat az élet minden területét felölelő jogokról és szabadságjogokról szól. Elolvashatjátok és megismerhetitek oldalunkon.

Bővebben…

© 2009-2013 Humana Egyesület

humana logo

Impresszum

Creative Commons Licenc

A weboldalt Belák Balázs készítette.