Back Ön itt van: Programok Humana Filmklub A szabadságérzettel nehéz felvenni a versenyt
2012. december 11., kedd 08:03

A szabadságérzettel nehéz felvenni a versenyt

Írta:  Csiki Ingrid

iszkafoto
Megrázó élmény, mikor azzal kell szembesülnünk, hogy az élet nem mindenkinek ugyanazt a sorsot szánta. Különösen igaz ez akkor, mikor gyerekekről van szó. Látjuk a filmkockákat, melyben tizenéves gyerekek némán tűrik sorsukat, szüleik akaratának eleget téve dolgoznak, testüket áruba bocsájtják, elviselik a megaláztatásokat. Ilyenkor eszünkbe jut saját gyerekkorunk: a szeretet, amelyben felnőttünk, az önfeledt játék élménye, és nem értjük.

Nem értjük, miért van az, hogy míg valakinek megadatik a boldog gyerekkor, addig másnak csak a kizsákmányolás jut. Kit vagy mit terhel ilyenkor a felelősség? A szülőket – ha vannak –, az intézményt, a kerítőt, a törvényi szabályozást – avagy annak hiányát? Miért merül fel egyáltalán, hogy egy elhanyagolt, bántalmazott, sérült gyermek valóban felelős lehet a sorsáért, azért, hogy kihasználhatóvá vált? Miért tagadjuk még mindig, hogy a gyerekprostitúció létezik?

Iszka alig pár szót tudott magyarul, mikor a filmet forgatták. Pedig szülei tökéletesen beszélik a nyelvet, mégsem vették a fáradtságot, hogy megtanítsák őt anyanyelvére. Talán egyszerűségük, talán alkoholproblémáik – melyről már ők maguk sem tudják, hogy az volt-e előbb, vagy a munkanélküliség – akadályozták meg őket abban, hogy figyelemmel és odaadással neveljék gyermeküket. Csupán egy elvárásuk volt: Iszka hozzon haza pénzt. Hogy ezt milyen áron teszi, nem számított. Mint ahogy az sem, hogy az utcán nőtt fel, koszban, mocsokban, rendületlenül gyűjtötte az eladásra szánt vasat, hogy eleget tegyen szülei akaratának. Szüleinek, akik verték, alázták, lehetetlen körülmények között tartották, ő ennek ellenére mégis szerette őket. Hogy miért? Mert a szülei voltak. Mert valamiféle biztonságot, a valahova tartozás érzését adták mindennek ellenére. Iszka jóformán utcagyerekként élte mindennapjait, gyerekkereskedők áldozata lett, és bár a film annak ellenére ér véget, hogy bemutatná, mégis sejthető: gyerekprostituált lesz belőle.

De nem ő az egyetlen. Számtalan gyerek válik idő előtt felnőtté. És nem kell ehhez határokon átkelnünk, messzi országokba kitekintenünk, a jelenség hazánkban ugyanúgy megfigyelhető. Itthon a gyerekek története ugyanis kezd hasonlítani az Iszka utazása című filmben látottakhoz. A gyerekek egyre nagyobb szegénységben nőnek fel. Az elmúlt évek szomorú tapasztalata, hogy sok esetben a gyerek tartja el a családot. Egy családot, melynek tagjai többnyire munkanélküliek és a gyerekek kihasználásával próbálnak valahogy fennmaradni. Így történhet meg az, hogy dolgoztatják őket, hogy némi pénzért, esetleg 10 kiló húsért cserébe prostituáltnak adják őket.

Gondoljunk csak bele, hány és hány gyereklány árulja testét a Nyugati aluljáróban. Hiába vannak olyanok, akiknek még számít egy gyereksors, hiába viszi őket haza a rendőrség megelőző akciójának keretében a családjukhoz, vagy a gyerekotthonba, a legtöbb esetben ez sem jelent megoldást. Azt gondolhatnánk, hogy hazajutottak, megnyugszunk, hogy végre jó helyen vannak, ehhez képest a tapasztalatok szerint majdhogynem előbb visszaérnek a tett színhelyére, mint azok, akik a vélt biztonságos helyre vitték őket. Felmerül a kérdés: Haza? Na de hova haza? Amikor a tizenéves kislánnyal az oldalukon a rendőrök becsöngetnek otthonába és egyértelműen látszik, hogy ennek az anyja nem örül. Miért? Mert teher számára. Ilyenkor kiemelkedő szerep jut a gyermekvédelmi szakembereknek. Olyan körülményeket, olyan lehetőségeket kell biztosítaniuk, amitől a szüleik által elhagyott, elhanyagolt gyerekek – lévén, hogy nincs más hely, ahova mehetnének – ott is maradnak a gyerekotthonokban, amitől biztonságban érzik magukat. Elengedhetetlen a személyes kapcsolat kialakítása, annak a tudatosítása, hogy amikor az életkörülmények már túlnőnek rajtuk, vagy amikor bajba kerülnek, akkor tudják, kihez fordulhatnak segítségért.

Az intézmények többnyire nyitottak, jóformán bárki szabadon járhat ki-be, így a bent eltöltött rövid idő miatt nehéz feladat egy, vagy "A" meleg otthon érzetét kelteni. Ez lehet az oka annak is, amiért megszöknek ezekből az intézetekből. Mert nem kötődnek érzelmileg, más értékeik, más szokásaik vannak a gyereknek. Az a cseppnyi érzelmi kapocs, ami bennük még megmaradt, az bizony oda köti a családjához, netalán a futtatójához. Mert, még ha csak látszólag is, mégis olyat nyújt neki, amit senki más. Mert ne felejtsük el, hogy roppant sérült gyerekekről beszélünk, akikkel nagyon nehéz együtt dolgozni. Az utcák nyújtotta végtelen szabadságérzettel pedig nehéz felvenni a versenyt.

Így aztán ez súlyos társadalompolitikai kérdés, melyet egymaga egy szerv sem tud megoldani. Sem a jogalkotó, sem a rendőrség, sem a gyermekvédelmi intézmények, nevelőotthonok. Csakis összefogással lehet bármilyen eredményt elérni.

 

Mégis, mi lehet a megoldás?

Az ombudsman 2011-ben hivatalból a „Gyerekprostitúció elleni fellépésről” címmel tanulmányt jelentetett meg, melynek alapjául szolgáló vizsgálat hivatalból történt és nem panaszra. Meglepő módon, ugyanis nem érkezett panasz ezzel kapcsolatban a hivatalhoz. Nem azért, mert nincs mire panaszkodniuk a gyerekeknek, sokkal inkább azért, mert nincs megfelelő csatorna, tudás, nincsenek sajnos olyan eszközök, melynek segítségével ezt megtehetnék az érintettek.

Bizonyos, hogy társadalmi szerepvállalásra és szemléletformálásra lenne szükség. Az említett ombudsmani vizsgálat ugyanis akkor indult, amikor elhangzott egy kijelentés, mely szerint gyerekprostitúció nem létezik, és aki kint van az utcán, az leginkább magának köszönheti helyzetét. Ez pedig ellentmond mindenféle emberi jogi, gyerekjogi elvárásnak. A vizsgálat kimutatta, hogy nincs egységes adatkezelés, holott a gyerekjelző-rendszerben részt vevő szereplőknek kötelességük jelezni már a gyanúját is annak, ha valamely gyerek veszélyeztetett helyzetbe kerül, bántalmazásnak van kitéve.

Rendkívül fontosak a megelőző akciók, annak biztosítása, hogy a gyerekek testi épségük megóvása érdekében ne legyenek éjszaka az utcán. Ehhez jó kapcsolat kialakítása szükséges minden, a gyerekjelző-rendszerben részt vevő szereplővel.

Az alapellátáson kellene változtatni, nagyobb hangsúlyt kellene fektetni családsegítő programokra, családok átmeneti otthonának fejlesztésére. Olyan intézményeket lenne célszerű létrehozni, amelyek nem zárják el egymástól szülőt és gyermekét, amely, ha azt a szülő saját, vagy önhibáján kívül nem képes megadni, akkor egészséges fejlődési lehetőségeket biztosít a gyerek számára. De  amelybe bármikor találkozhatnak, bármikor együtt lehetnek a gyerekek szüleikkel.

Fontos lenne tudni, hogy mit csinál óvoda, iskola után a gyerek. Ez egy olyan pont, ahol be lehetne vonni a civil szervezeteket, akik programokkal, készségfejlesztéssel segítenék a valamilyen oknál fogva hátrányos helyzetben lévő gyerekek fejlődését. Vagyis intervenció helyett prevenció szükséges. Egy krízishelyzetben lévő anyának legyen módja arra, hogy ne oda szüljön, ahol senki nem szeretné a gyerekét látni.

Amiről a film szól globális jelenség, a világon mindenhol érezhető a gyerekek jogaival való visszaélés, az alkoholizmus, a gyerekek bántalmazása. Az, hogy segítségnyújtás esetén mennyire sikerül ezeknek a gyerekeknek a mentális rehabilitációja, nagyban függ attól, hogy sikerül-e a falakon kívül valamiféle biztos támaszt találni, ha van kihez hazamenni és, ha van olyan ember, szervezet, intézmény, bárki, akit baj esetén fel lehet keresni. Egy otthon önmagában nem igazán alkalmas arra, hogy egymással összezárt problémás lányoknál igazi mélyterápiát alkalmazzon.

Úgy tűnik, hiábavaló próbálkozás ezeknek a gyerekeknek a megmentése. A legtöbb esetben nincs rá mód. Ugyanis hiába biztosítanánk számukra élhető környezetet, hiába nyújtanánk számukra biztonságot, mégis: az addigi életükhöz ragaszkodnak. Miért? Mi játszódhat le egy gyerekben, akit megaláznak, dolgoztatnak, vernek a szülei, de mégis ragaszkodik hozzájuk? Vagy ez csak nekünk furcsa? Nekünk, akik tudjuk, hogy másképp, tiszteletben is fel lehet nőni? Mert mi ismerünk más lehetőségeket is, míg ők csak azt, amiben élnek? Számukra ez a természetes?

 

A Humana magazin novemberi filmklubján mutatta be az Iszka utazása című filmet.

A filmvetítést követő kerekasztal-beszélgetés résztvevői között köszönhettük:

Csere Ágnest, a film producerét

B. Aczél Annát, a fóti javítóintézet volt igazgatóját, jelenleg pszichológusát

Dr. Lux Ágnest, az Alapvető Jogok Biztosának Hivatalától a Vizsgálati Főosztály főosztályvezető-helyettesét

Bácskai Tündét, a BRFK Bűnmegelőzési Osztályának vezetőjét

Almási Judit a Terre des hommes magyarországi igazgatója moderált.

 

Jelen cikk a kerekasztal beszélgetésen elhangzottak alapján készült.

foto: Belák Balázs

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata

Elfogadva és kihirdetve az ENSZ Közgyűlésének 217 A (III) határozata alapján, 1948. december 10-én.

A 30 pontból álló Nyilatkozat az élet minden területét felölelő jogokról és szabadságjogokról szól. Elolvashatjátok és megismerhetitek oldalunkon.

Bővebben…

© 2009-2013 Humana Egyesület

humana logo

Impresszum

Creative Commons Licenc

A weboldalt Belák Balázs készítette.