Humana Magazin - Humana Magazin - Főoldal http://humanamagazin.eu Fri, 24 Feb 2017 21:35:50 +0100 Joomla! - Open Source Content Management hu-hu Mi végre? – Dr. Kondorosi Ferenc: A migráció kockázatai http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2443-mi-vegre-dr-kondorosi-ferenc-a-migracio-kockazatai http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2443-mi-vegre-dr-kondorosi-ferenc-a-migracio-kockazatai Figyelemfelkeltő cím, középiskolai tananyag, amelyből az alaposság néhol látványosan hiányzik, a migráció kockázatairól pedig alig találni bármiféle információt. Dr. Kondorosi Ferenc A migráció kockázatai című könyvét, amely 2016 tavaszán jelent meg, röviden így lehetne jellemezni.

A 2015-ös év egyértelműen a migrációról szólt: nemcsak magyarok ezrei mentek külföldre (ahogyan azt tette korábban több honfitársuk), hanem ezrek érkeztek Magyarországra Szíriából és más közel-keleti vagy épp afrikai országból. Az utóbbi jelenség természetesen több médiafigyelmet kapott, itthon és külföldön egyaránt. A migráns, migráció és menekült szavak rövid időn belül a hétköznapi párbeszédek alapszavai lettek. A migráns kérdés továbbra is napirendi pont – mind az Európai Unióban, mind Magyarországon. A tagállamoknak még nem igazán sikerült közös nevezőre jutniuk, a megoldás még várat magára. Hazánkban október 2-án például népszavazást tartanak az EU betelepedési kvótarendszere ellen. „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” – hangzik a kérdés. Nem véletlen tehát, hogy 2016-ban könyvet adnak ki migráció témában. De vajon Dr. Kondorosi Ferenc kötete tényleg arról szól, amit a címe ígér?

Kondorosinak a „kutatási területe a jog szerepe a globalizációs folyamatokban, az emberi jogok és a globalizáció összefüggései, a válság hatása a pénzpiacokra, a kormányzásra, a nemzetek politikájára”. Legújabb kötete A migráció kockázatai többé-kevésbé e témákat öleli fel, viszont Kondorosi nem igazán elemez, mintsem leírja azt, amit már eddig is tudtunk. Az az érzése támad az embernek, mintha egy középiskolai tankönyvet olvasnánk, de olyat, amelynek az egyes bekezdéseit úgy ollózták volna össze, de még azt sem sikerült teljes alapossággal elvégezni. Egy, a burkával kapcsolatos kutatás kapcsán sem futotta sajnos többre, mint hogy a Dívány.hu weboldal egy cikkére hivatkozzon a szerző, holott a kutatást a Pew Research Center végezte.

A migráció kockázatairól nem igazán esik szó a könyvben, legalábbis nem abban az értelemben, amelyet a cím sugall – főként napjaink Magyarországát és a kormányzati hozzáállást tekintve. Pedig maga Kondorosi is írja: „Őszintén ki kell mondanunk, hogy a bennünket elözönlő [sic] muszlim embertömeg egy másik civilizációhoz tartozik, a miénktől eltérő – nem jobb, nem rosszabb, egyszerűen más – értékeket képvisel.”

A migrációról röviden A kihívások cím sokkal jobban megállná a helyét; ráadásul a kockázat szó negatív konnotációt hordoz, ami a legkevésbé sem járul hozzá konstruktívan a migráns kérdésről kialakult közbeszédhez. Sőt, csak erősíti azt az oldalt, amely az érkező személyekről kizárólag negatívan tud nyilatkozni, bennük csak veszélyt lát. A könyv viszont aligha ítélkezik, többnyire példák sorával mutatja be azt, hogy egyes európai országokban milyen kihívásokkal kell szembenézniük a politikusoknak, a médiában dolgozóknak, valamint a társadalom többi tagjának, ha az integráció kevésbé sikeres.

Kondorosi idézi ugyan Mark Rutte holland kormányfőt, aki szerint, „ha nyolc-tíz héten belül nem születik megoldás a migránsválságra, akkor nagy eséllyel összeomlik az unió”. A Davosban (Svájc), 2016 januárjában megrendezett World Economic Forum egyik panelbeszélgetésén (The Future of Europe) Rutte egyrészt 6-8 hetet mondott, másrészt akkor nem beszélt összeomlásról, csak arról, hogy a nyugat-európai országok nem igazán tudnak majd megbirkózni azzal a mennyiségű embertömeggel, amely a tél végeztével érkezik Európába.

A fórumon többször elhangzott, hogy az EU-nak együttesen kell szembenéznie a problémákkal, kihívásokkal. Kondorosi könyve háromoldalas „összefoglalójában” szintén azt hangsúlyozza, hogy egy olyan globális problémát, mint a migráns kérdés, csakis globálisan lehet megoldani. Ehhez pedig elengedhetetlen az Iszlám Állam megsemmisítése, Szíria leszerelése ENSZ-felhatalmazással, a Közel-Kelet felfegyverkezésének leállítása, illetve a „politikai stabilitás érdekében célszerű lenne föderalizálni az etnikailag megoszott államterületeket”. Ezenkívül „a hazai munkaerőpiac tervezhető igényeinek megfelelően el kellene végezni a migránsok szűrését is” – írja Kondorosi. Továbbá javaslatot tesz a határőrség visszaállítására „vagy a határrendészet mint önálló szolgálati ág és szakterület jelenleginél hatékonyabb működtetésére” – bár Kondorosi nem gondolja, hogy „a kerítésgyártók aranykora jő el”. Zárásként azért még felteszi a kérdést, hogy kezdődhet-e a visszaszámlálás az Európai Unió végnapjait illetően.

A zárógondolatok alapján valamelyest létjogosultságot nyer a címben szereplő kockázat szó, viszont összefoglalásnak semmiképp sem nevezhető a három oldal, hiszen az addigi közel százhetven oldalt, amelyeken Kondorosi a múltbéli eseményeket ismertetett, nem összegzi, hanem csupán a közelmúlt eseményeire reflektál. Lényegében e három oldal tekinthető újdonságnak Kondorosi munkájában, bár kellő alaposságról még e résznél sem feltétlenül beszélhetünk. Az már más kérdés, mi végre íródott ezért egy teljes könyv…


Dr. Kondorosi Ference A migráció kockázata című könyve az Alexandra Kiadó gondozásában jelent meg.

 

  • könyv
  • könyvrecnzió
  • migráció
  • Európai Unió
  • migráns
  • megoldás
  • A migráció kockázatai
    ]]>
    info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Tue, 09 Aug 2016 13:15:31 +0200
    Káosz és rend a Tartóshullám Mediawave Együttléten http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2442-kaosz-es-rend-a-26-tartoshullam-mediawave-egyuttleten http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2442-kaosz-es-rend-a-26-tartoshullam-mediawave-egyuttleten Huszonhatodik alkalmommal rendezik meg Magyarország egyik legősibb kultikus összművészeti fesztiválját, a Mediawave-et a komáromi Monostori Erődben április 27. és május 1. között. Az idei tematika: káosz és rend.

    A Mediawave az évek során fesztiválról Együttlétre nevezte át magát, majd a névhez a szervezők hozzávették a Tartóshullám nevet is. Hogy miért? Mert manapság pusztán fesztiválnak lenni semmit nem ad hozzá egy-egy rendezvény minőségéhez. A Tartóshulllámra magyarított Mediawave – minden nehézség ellenére – egy olyan, nemzetközi szinten jegyzett közeget teremtett a művészetnek, ahol a film és a többi művészeti ág nem kioltja egymást, hanem erősíti.

    Egy fesztivál nem attól fesztivál, hogy annak nevezi ki magát és sorrendben filmeket vetít. Attól az, ha képes hangulatot és szakmai ünnepet létrehozni. A fogyasztás- és profitcentrikusság egyre erőteljesebb elterjedésével az ünnep létrehozásának képessége kiveszett a fesztiválok többségéből, devalválódott maga az elnevezés is. A szervezők ezért döntöttek úgy, hogy demonstratíve megváltoztatják a rendezvény nevét Mediawave Tartóshullám Együttlétre.

    A filmes program nemzetközi részében 91 filmet mutatnak be a világ különböző helyeiről.  A magyar versenyben negyvenkilenc filmet láthatunk, köztük sok olyan igazán ígéretes alkotással, mint Az itt élő lelkek nagy része a Buharov-párostól, a Zero Nemes Gyulától vagy a Szerdai gyerek Horváth Lili rendezésében. Megtekinthetők lesznek továbbá a három éve indított Úton online filmfesztivál legtöbb szavazatot kapott filmjei is. A vetítéseken kívül lesz filmworkshop és nyilvános filmforgatást szerveznek a Monostori Erőd „Ópium” termében, ahol a helyszín adta lehetőségekkel élve a résztvevők bepillanthatnak a műhelytitkokba.

    Az Mediawave zenei kínálatában a kezdetektől fogva meghatározó szerep jut az improvizatív, jazz, ethno, népzene és underground műfajoknak. Geröly Tamás és Grencsó István, a magyar improvizatív zene nagy kísérletezői és öregjei fiatal muzsikustehetségekkel adnak koncertet, Ferenczi Gyuri & a Rackajam rockos-népzenés repertoárjában irodalmi feldolgozások is találhatók. Mindhárman állandó fellépői, mondhatni alappillérei az Együttlétnek, de nem először koncertezik az Erődben a Müller Péter Sziámi AndFriends, az idén 30 éves fennállását ünneplő Tudósok, ahogy Hamid Drake világklasszis zenész is járt már itt, ő idén szóló dobkoncerttel lép fel.

    Külföldi fellépők: az amerikai-lengyel Mike Parker Trio, az amerikai-japán Assif Tsahar & Tatsuya Nakatani duó, a posztmodern jazzt játszó Yegor Zabelov Trio, a Boma Truncated magyar-belga-finn formáció, valamint tradicionális népzenét játszó együttesek a Baltikumból, az észt pUULUUp és a litván Laiminguo duó. Eljön Kanadából Steve Savanya, azaz Savanya István, aki vérbeli blues zenét hoz magáva. Spanyolországból az El Torran és David de la Jeroma zenészei érkeznek, akik igazi andalúz flamencot adnak elő. Idén is fellép Miquéu Montanaro francia ethnozenész, aki zenei workshopot is tart, ennek a műhelynek a zárókoncertjével fejeződik be a 26. Mediawave május 1-jén.

     Fotó: Nyikos Péter

     

    • mediawave
    • film
    • zene
    • együttlét
    • káosz
    • rend
    • Komárom
    • Monostori erőd
      ]]>
      info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Sun, 17 Apr 2016 11:41:03 +0200
      Berlinből a sivatagba – Sybille Dahrendorf: Crackle of Time http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2441-berlinbol-a-sivatagba-sybille-dahrendorf-crackle-of-time http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2441-berlinbol-a-sivatagba-sybille-dahrendorf-crackle-of-time   Sybille Dahrendorf Crackle of Time című mozgóképe egyrészt életrajzi dokumentumfilm, másrészt a Burkina Faso fővárosának közelében található Operafalu építési munkálatainak hiteles dokumentációja. A filmet még 2012 őszén láttuk Grazban, de mondanivalója a mai napig aktuális.

      A szabad fordításban Ropog az idő címet viselő alkotás a német Christoph Schlingensief film-, színházi, és operarendező utolsó hónapjait mutatja be. A német egy Operafalu felépítését álmodta meg Burkina Fasóban, a betegsége ellenére pedig mind az építkezés, mind az általa írt és rendezett operaelőadás összes munkafázisát ellenőrzése alatt tartotta – bár francia nyelvtudás híján tolmácsok segítségére szorult.

      A mozgókép felépítése keretes, szerkezete nonlineáris, tehát a Schlingensief halála előtti és utáni események nem időrendben követik egymást. Az interjúk hangvétele közvetlen, s azokból egyöntetűen látszik, hogy milyen véleményt formálnak a helyi lakosok Schlingensiefről és az Operafaluról. A rendezővel napi kapcsolatban állók mélységes tisztelettel beszélnek a németről, túlzás lenne viszont azt állítani, hogy a mozgóképből teljesen kirajzolódik az alakja, mivel a betegségéből fakadó frusztráció és szorongás erősen hatott személyiségére. A 2010 januárjában kezdődő projekt végül minden igyekezete ellenére csak a 2010. augusztus 21-én bekövetkezett halála után fejeződhetett be felesége, Aino Laberenz vezényletével.

      A nagyszabású terv megvalósításának egyik előfeltételeként a helyi lakosok által használt területből kerítettek el egy földdarabot, panaszt viszont mégsem hallani a nomád körülmények között élő lakosság részéről. Örülnek, hogy a gyermekeknek iskola épül, hogy az operában családok szívhatják majd magukba azt a magaskultúrát, amelyet az opera műfaja feltételez, vagyis feltételezne. A Burkina Fasó-i opera az afrikai kultúra hagyományaiból táplálkozik, történetével az ország és Afrika történelmére reflektál, amelyeknek része az újragyarmatosítás, amint az a filmben látható/hallható operarészletekből kiderül. Schlingensief találóan egy kisfiúra osztotta a főszerepet, aki fittyet hányva a műfaj szigorú szabályaira, a nézőknek címezi mondandóját. Az én olvasatomban azt a gyermekcipőben járó Afrikát testesíti meg ő, aki próbál felnőni és önállóan dönteni saját sorsáról. A kortársjelleget tovább erősíti a díszletek projektorral történő megjelenítése, ami lehetővé teszi, hogy a rendező és alkalmi társulata valódi helyszínekkel dolgozhasson.

      A Crackle of Time grazi[1] vetítése után tartott közönségtalálkozón Sybille Dahrendorf elmondta, hogy barátja és kollégája halála után át kellett gondolnia filmjének további alakulását. Valószínűleg e sajnálatos ténynek köszönhető, hogy rendkívül nehéz megmondani, ki vagy mi áll a film középpontjában. A rendezőnő sem segít igazán, mivel csupán a megfigyelő pozíciójából[2] láttatja a történéseket, az interjúkérdések nem ismerete viszont nem gátolja az értelmezést. Az alkotás dinamikáját a fiktív és az opera non-fiktív elemeinek váltakozása biztosítja. A sivatagos táj és az idősebb helyiek nyugodtságát az első képkockától fogva ellenpontozza Schlingensief vehemens viselkedése, gyors tenniakarása.

      A Nyugat szelleme kétségkívül (újra) beférkőzött az 1960 óta független nyugat-afrikai országba. Ez korábban gazdasági függéssel járt, most kulturálissal. Több európai dolgozik jelenleg is Afrikában mint színtársulat-vezető vagy kulturális munkás, s irányítanak kisebb-nagyobb afrikai csoportokat. De vajon nem lehetne fordítva? Nem fejlődhetnének a nyugati „termékek” az egyes afrikai országok kulturális szokásai és művészete által? Ahhoz hogy az afrikai kortárs művészet alulreprezentáltságát megszüntessük, végre egyenlő partnerként kellene tekintenünk Afrikára.

      A Kongói Demokratikus Köztársaságból származó Lexxus Légal frontemberének előadása szintén ezt pedzegette a grazi eseményen: „Afrika pozitív, bár sok problémánk van, de remélem, ezen változtatni tudunk. Nem azért vagyok itt, hogy kérjem: Segítsetek nekünk, Segítsetek nekünk! Nem ez a célom, hanem az, hogy elmondjam a valós helyzetet Afrika és Kongó lemaradt, ez a jövőben viszont előny lesz. Ti nagyon messze vagytok, de most nektek is vannak problémáitok, itt a krízis Afrikáé a jövő, mert a lemaradás egyszer előnnyé válik.”

      További információért látogassatok el a következő oldalakra:

       kép: mubi.com


      [1] steirischer herbst szervezésében megvalósult Truth is Concrete művészeti-politikai maratonon.

      [2] A dokumentumfilmek és -videók terén hatféle ábrázolásmódot különböztethetünk meg, melyek a dokumentumfilm műfajának mintegy alműfajaiként jelennek meg: a költői, a magyarázó, a résztvevő, a megfigyelő, a reflexív és a performatív ábrázolásmódot. (Metropolis: 2009 / 4)

      • steirischer herbst
      • truth is concrete
      • Graz
      • Crackle of Time
        ]]>
        info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Mon, 15 Feb 2016 11:30:01 +0100
        Van remény? – Burhan Qurbani: Ifjak és erősek http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2435-van-remeny-burhan-qurbani-ifjak-es-erosek http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2435-van-remeny-burhan-qurbani-ifjak-es-erosek     Burhan Qurbani afgán származású német rendező Ifjak és erősek c. filmje valamivel több mint húsz évet repít vissza minket az időben, témáját tekintve azonban nem is lehetne aktuálisabb. Az 1992-es rostocki zavargások rávilágítottak számos társadalmi problémára, sőt, a politikai elit azon játszmáira is, amelyek egyik eszköze a német és a betelepült lakosság között egyre erősödő feszültség volt.

        Reménytelennek tűnik az a helyzet, amikor két olyan társadalmi csoport áll szemben egymással, amelyek tagjai szinte kivétel nélkül a túlélésért küzdenek. De fair játszmáról még így sem beszélhetünk, hiszen míg a helyi német lakosságot összeköti a közös nyelv és múlt, addig a Romániából, Vietnamból és más országokból érkező menekülteket, illetve bevándorlókat csak a jobb remény jövőképe köthetné össze valamelyest. Erről azonban a film tanúsága szerint szó sincs, a vietnamiak ugyanolyan ellenszenvet éreznek a Napraforgóház környékén sátorozó romák iránt, mint a németek. Ez az ellenszenv bizonyos körülmények között tettlegességig fajulhat.

        Burhan Qurbani rendező egy napba sűrítve mutatja be, hogyan eszkalálódnak az érzelmek és szabadul el a pokol, miközben végig arra fókuszál, hogy mivé és milyenné is válhat az ember elkeseredettségében, reménytelenségében. Okként természetesen valamit vagy valakit meg kell nevezni. A Humana Magazin két éve egy teljes lapszámot szentelt a bűnbakoknak. A jelenséget mozgóképes kontextusban is vizsgáltuk, ezért engedjétek meg, hogy az akkori cikkemből idézzek most:

        A bűnbak jelentése a Magyar Értelmező Kéziszótár szerint: „Akire – noha ártatlan – ráfogják a mások bűnét.« E meghatározás helytálló, viszont nem feltételezi azokat a társadalmi mechanizmusokat, amelyek a bűnbakképzés hátterében állnak. Soósné Dr. Faragó Magdolna a folyamatot így írja le: „olyan attribúciós (oktulajdonítási) folyamat (többnyire frusztráció, félelem hatására), amelyben a csoport valamely személyt (magánál tehetetlenebbet, alábecsültebbet) vagy csoportot (pl. kisebbségeket) okol problémáiért, arra vetíti ki negatív érzelmeit. A bűnbak elleni közös agresszív fellépés, ellenséges viszony a többieknek összetartozás-érzést, biztonságérzést kölcsönöz.”

        René Girard munkássága alapköveinek a bűnbak mechanizmus (scapegoat mechanism), a mimetikus vágy (mimetic desire) és a mimetikus vetélkedés (mimetic rivalry) tekinthető. A professzor híres háromszöge – alany, tárgy és modell, mediátor hármasa – egyszerűen vázolja fel a konfliktus kialakulását, amely végül a bűnbak kiválasztásához vezet; a résztvevők egymás utánzásával lerombolják a társadalmi különbségeiket, eltörlik az addig fennálló rendet, és nem engedik, hogy bármely felsőbb hatalom vezesse őket. Girard szerint a folyamat során a pánik és a zűrzavar folytatódik, mert az alanyok elvesztették azt a viselkedési mintát, amellyel definiálni tudnák magukat. Ezért riválisuk iránt érzett utálatuk által tulajdonképpen a saját sötét oldalukat gyűlölik. A közösség a társadalom pereméről áldozatot választ, akit felelősségre vonnak a kialakult helyzetért, együttesen bűnösnek nyilvánítják, így a közösség tagjai újra egyesülni tudnak. Idővel pedig a társadalom felmenti a bűnbakot – helyettes-áldozattá (surrogate-victim) lesz Girard szavaival élve, például Jézus –, akire emlékezve a közösség tagjai helyreállítják a békét.[1]

        Burhan Qurbani drámájában ezek a folyamatok remekül megfigyelhetők, a békéről viszont már kevésbé szól a film. Hangsúlyos szerepet kapnak a viselkedési minták és azok öröklődése, vagy épp az egymást követő generációk szembenállása. A főszereplő Stefan családjában apa és fia mindig ellentétes politikai irányzatot támogat: Stefan dédapja náci, nagyapja kommunista, apja demokrata nézetek vall, Stefant és a generációját viszont újra a radikális jobb szólítja meg. Az erősödő idegengyűlölet egyrészt a fiatalok – és a szegényebb rétegek – jövőképének hiányában, másrészt a csoportszellemben gyökerezik. A film egyik jelenete remekül példázza, hogy Stefan és barátai nem ellenszenv miatt csatlakoznak a zavargásokhoz és támadják a Napraforgóházat, hanem a kilátástalanságuk miatt. Arra a kérdésre, hogy miért tartózkodnak a helyszínen, hosszas töprengésük után nem a bevándorlókat nevezik meg indokként. Tulajdonképpen számukra időtöltés a támadásokra való előkészületek végrehajtása: Munka híján az időt akkor is el kell ütni valahogy.

        Míg a társadalom alsóbb rétegei az utcákon tüntetnek, köveket dobálnak, addig a szociáldemokrata párt nemcsak a politikai ellenfeleikkel (a kereszténydemokratákkal), de a párton belül is csatákat vív – mindamellett jut idejük grillpartit szervezni. A néppel igazán törődő párttagok egyedül harcolnak és próbálnak meg változást elérni, de ahogy a filmben is láthatjuk, egy fecske nem csinál nyarat. Hosszú távon a rendőrségi sorfal sem lehet megoldás a problémára, a társadalomban nem szeparációra van szükség, hanem érzékenyítésre, a másik megismerésére, majd elfogadására. Mindent az alapoknál kell kezdeni tehát, s ebből a folyamatból a gyermekeket sem szabad kihagyni, hiszen a környezeti tényezők rendkívüli módon hatnak a gyerekekre, akik elsődlegesen a közvetlen környezetükben látott társadalmi mintákat kezdik követni. Ha apu vagy anyu követ dobál vagy gyűlölködik, akkor valószínűleg a gyermek is nagyobb eséllyel ragad magához egy tárgyat, amellyel az idegent célozhatja. Azt az idegent, aki már beszél németül, dolgozik, s tervei között az szerepel, hogy Németországban marad, mert otthon még ennyi esélye sem lenne.

        Qurbani végig a két oldal között egyensúlyozik, német és vietnami fiatalokat követünk, a Romániából érkezett romák, akik miatt a tüntetések kezdődtek, a filmvásznon nem tűnnek fel sokszor. Ürügyet szolgáltatnak csupán arra, hogy a társadalmi problémák végre a közbeszéd tárgyát képezzék: a fiataloknak származástól függően küzdeniük kell a jobb jövőért. A rendező lendületes alkotásában percről percre fokozza a hangulatot, a fekete-fehérből színesbe váltott kép jelzi a csúcspontot. A hév aztán csökkenni kezd, az emberek kifulladnak, a helyszínen csak az üres sörösdobozok maradnak, idővel azonban minden kezdődik elölről.

        A filmet a Szemrevaló Filmfesztiválon láttuk.

         


        [1] http://www.humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2209-a-nehezfiu-az-uzletasszony-es-a-gyerekek

         kép: www.videoload.de

        • Szemrevaló Filmvesztivál
        • német film
        • Németország
        • menekültek
        • bevándorlás
        • erőszak
        • bűnbak
        • film
        • kritika
          ]]>
          info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Wed, 25 Nov 2015 11:17:23 +0100
          Verzió 2015: Ne mondd meg, hogy mit szabad és mit nem! – Ayat Najafi: Dalok senkiföldjéről http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2439-ne-mondd-meg-hogy-mit-szabad-es-mit-nem-ayat-najafi-dalok-senkifoldjerol http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2439-ne-mondd-meg-hogy-mit-szabad-es-mit-nem-ayat-najafi-dalok-senkifoldjerol   Lelkesedésből nincs hiány, a megvalósítás viszont még hagy némi kívánnivalót maga után. Ayat Najafi harmadik dokumentumfilmje, a Dalok senkiföldjéről a készítők számára fontos alkotás, de vajon másnak is az?

          Irán a kettőségek országa, akik ott jártak, mind azt mondják, hogy a különféle tilalmak ellenére minden megtalálható a közel-keleti államban, nőnek lenni azonban a jelenben egyáltalán nem egyszerű. Ayat Najafi az eddigi dokumentumfilmjeivel – más iráni rendezőkhőz hasonlóan – ezt a témát boncolgatja. Az előző két mozgóképe (Move it, Football Under Cover) női focistákról, a Dalok senkiföldjéről énekesnőkről szól, húgának (Sara Najafi) a hatalommal vívott küzdelmét dokumentálja.

          Sara Najafi eltökélt szándéka, hogy iráni és francia énekesnők részvételével közös estet rendezzen Teheránban, ehhez azonban egy igencsak nagy akadályt kell áthidalniuk. Az 1979-es iszlám forradalom ugyanis megtiltotta az énekesnőknek, hogy nyilvánosan lépjenek fel. Napjainkban a női előadók zenéi csak a fekete piacon kaphatók, pedig az 1920-60-as években számos énekesnő lopta be magát az irániak szívébe. Sara a kulturális minisztériumba jár, énekesekkel egyeztet, illetve többször Párizsba utazik, ahol a francia fellépőgárdával tárgyal. Az úton több kihívással kell szembenéznie a nemzetközi csapatnak, az, hogy a fellépést megtartják, még a rendezvény előtti napokban sem teljesen biztos.

          A rendező minden bizonnyal ezt a fordulatot szánta filmje csúcspontjának, Najafi azonban egyik nehéz pillanatban sem tudja a nézőből az általa várt reakciókat kiváltani, s ennek egyik oka az ő személyes jelenléte. Ahelyett, hogy magára hagyná a nézőt a szomorú, gondterhelt arcokkal, ismétlődő jelleggel feltűnik a kamera előtt és magyarázni kezdi, hogy minden rendben lesz, Sara megoldja. Az már csak hab a tortán, hogy a vetítés utáni közönségtalálkozón Najafi maga mondta, hogy biztosak voltak benne, hogy a koncert nem marad el; a minisztérium rossz színben tűnt volna fel, ha az utolsó pillanatban nem engedélyezi a fellépést.

          Az iráni rendező lelkesedése az egész filmre rányomja bélyegét, épp ezért Sara kivételes tette háttérbe szorul. Az a közönségtalálkozón is kiderült, hogy Najafi húgának szánta a filmet, az ő harcát kívánta bemutatni, azzal azonban a rendező már nem számolt, hogy személyének túlzott jelenléte minden feszült pillanatot felold. A néző a tett súlyát nem érzi, de a perzsa dalok még így is elvarázsolhatják, ahogy tette azt a fesztivál közönségével is, amely tagjai a Közönségdíjat szavazták meg a filmnek.

          A filmet a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon láttuk.

          • Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
          • film
          • filmfesztivál
          • emberi jogok
          • kritika
            ]]>
            info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Thu, 19 Nov 2015 11:00:00 +0100
            Verzió 2015: Ami megmaradt – Pietra Brettkelly: Pislákoló igazság http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2438-ami-megmaradt-pietra-brettkelly-pislakolo-igazsag http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2438-ami-megmaradt-pietra-brettkelly-pislakolo-igazsag Pietra Brettkelly új-zélandi filmrendező Afganisztán múltját kutatja a Pislákoló igazság című dokumentumfilmjében, amelyből a közel-keleti ország egy kevésbé ismert arca rajzolódik ki. Egy olyan országé, ahol a kulturális és művészeti élet virágzott, ahol a nők miniszoknyát hordtak.

            Pietra Brettkelly dokumentumfilmjében három olyan elhivatott embert követ, akik évtizedek óta azon fáradoznak, hogy az afgán filmarchívumot és az ott tárolt filmtekercseket megőrizzék, és azokat lehetőségük szerint az eltérő vidékeken élő afgán lakosságnak is levetítsék. A fiatalabb (afgán) generációk számára ugyanis Afganisztán biztosan nem azt jelenti, amit – mondjuk – a 30-40-es vagy akár 50-es években születettek számára. Ők még emlékezhetnek arra az Afganisztánra, amelyet a művészetek és a kultúra sokszínűsége jellemzett.

            A Pislákoló igazság – a filmben megtalált tekercsekhez hasonlóan – fontos dokumentum, hiszen emlékezteti az afgán lakosságot és mindenkit szerte a világban, hogy Afganisztán több – volt – annál, mint egy szétbombázott, háborús övezet. A közel-keleti ország – Szíriához hasonlón – nagy múltra visszatekintő állam, amelynek szomorú története az 1970-es években kezdődött. Az azt megelőző időszakot (1933-1973) még a stabilitás jellemezte, ekkor uralkodott Zahir sah.

            Az afgán mozi is jó időket élt ekkor. Az első kamerát Habibullah Khán hozta országába. Habibullah 1901 és 1919 között volt Afganisztán emírje. Az 1970-es évek után viszont az addig készült filmek veszélybe kerültek, később a tálibok több mozgóképet elpusztítottak, s csak a filmarchívum néhány munkatársának köszönhető az, hogy több tekercs épségben megmaradt: az épület bizonyos részein titkos rejtekhelyeket építettek a falba.

            A Pislákoló igazság több képsort áldoz arra, hogy betekintést nyújtson az afgán filmművészetbe. A három főhős végig azon fáradozik, hogy a tekercseket megóvják. Tulajdonképpen két utat követhet a néző: A film egyrészt az archívum épületének és a filmek restaurálását mutatja, tehát a jövő felé halad, másrészt a munka közben a múltat idézi fel. A kiindulópont a jelen, amelyben az emberek se a múltat, se a jövőt tekintve nem lehetnek annyira bizakodók, de legalább mindent megtesznek azért, hogy ez változzon.

            A Pislákoló igazság hiánypótló alkotás, a féltve őrzött kincsek filmje, a kincseké, amelyek megmaradtak.

            A filmet a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon láttuk.

             

            • Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
            • Afganisztán
            • háború
            • film
            • mozi
            • dokumentumfilm
            • Pietra Brettkelly
              ]]>
              info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Wed, 18 Nov 2015 11:35:04 +0100
              Verzió 2015: „Látod, hogyan viselkedik?” – Claudine Bories és Patrice Chagnard: Játékszabályok http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2437-latod-hogyan-viselkedik-claudine-bories-es-patrice-chagnard-jatekszabalyok http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2437-latod-hogyan-viselkedik-claudine-bories-es-patrice-chagnard-jatekszabalyok Claudine Bories–Patrice Chagnard francia rendezőpáros újabb közös filmjének témája aktuálisabb nem is lehetne. A vicces pillanatokban is bővelkedő Játékszabályok néhány francia fiatal keserves munkakeresését dokumentálja.

              Lolita, Kevin és Hamid sem elegendő tapasztalatot, sem megfelelő képesítést nem szereztek ahhoz, hogy állások sokaságából válogathassanak. Szeretnék megvalósítani álmaikat és vágyaikat, de a jelenlegi gazdasági helyzetben többnyire betanított munkásként tudnak csak elhelyezkedni. Azonban ez sem megy olyan könnyen, ezért igénybe veszik egy államilag finanszírozott, álláskeresőket segítő cég szolgáltatásait.

              A központban hat hónapon keresztül foglalkoznak velük. A fiatalok csoportos és egyéni konzultáción vehetnek részt, megismerkedhetnek az állásinterjúk írott és íratlan szabályaival: Mit mondjanak és mit ne, hogyan viselkedjenek, milyen ruhát viseljenek. A tréning közben vizsgáztatják őket, tesztelik, hogy mi az, amit sikerült elsajátítaniuk, mi az, amiben még fejlődniük kellene, amire jobban oda kell figyelniük. Ezenfelül személyi tanácsadóik faggatják őket, hogy teljes képet kapjanak személyiségükről, hogy kiderítsék, mit tudnak, mihez értenek, mit szeretnének.

              A film komikuma pont azokban a szituációkban mutatkozik meg, amikor a fiatalok magukat adják. Látszólag meg sem próbálnak alkalmazkodni vagy erőfeszítéseket tenni a cél érdekében. Főleg nem Lolita. A Játékszabályok főszereplője egyértelműen ő. A lány saját bevallása szerint nem bírja befogni a száját, ez pedig sokszor bajba sodorja. A lány furcsa szerzet, a külvilág nem igazán létezik a számára, mintha csak szükséges rossz lenne az életében, a vásznat mégis élettel tölti meg jelenléte. Viselkedése szinte mindig derűt vált ki a nézőkből, holott Lolita és társai inkább szánnivalók.

              A semmi közepén található épületről készült vágóképek tökéletesen érzékeltetik az elkeseredettséget, valamint a fiatalok lehetőségeinek hiányát, a film nagy részében viszont az épületen belül mozog a kamera. A belső felvételek alkalmával az operatőr nagyon közel merészkedik Lolitáékhoz. Bizonyos képsorok esetében viszont tetten érhető, hogy a „kinti” hangulat begyűrűzik az eseményeket felpörgetni kívánt cég irodájába is. Néha úgy tűnik, mintha megállt volna az idő, sivárság és kilátástalanság uralja a vásznat, s a kitörés lehetősége csak várat magára.

              Claudine Bories és Patrice Chagnard filmje nem vidám alkotás. A rendezők komoly témát feszegetnek, de távolságot tartanak, megfigyelők csupán, az eseményekbe nem avatkoznak bele. A válogatott képsorokkal irányítják ugyan nézőiket, de rájuk bízzák, hogy a dolgozókkal vagy a fiatalokkal éreznek együtt. Mert senkinek sem könnyű.

              A filmet a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon láttuk.

               

              • Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
              • film
              • Játékszabályok
              • kritika
              • Claudine Bories
              • Patrice Chagnard
              • munkanélküliség
              • fiatalok
              • Európa
                ]]>
                info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Tue, 17 Nov 2015 11:16:15 +0100
                Verzió 2015: A zene az kell… – Almási Tamás: tititá http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2436-a-zene-az-kell http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2436-a-zene-az-kell Ha valami gátat szabhat a tehetség kibontakozásának, az a pénzhiány. Almási Tamás tititá című dokumentumfilmjében a 18 éves Antit követjük, aki az edelényi romatelepről érkezik a Snétberger Zenei Tehetség Központba. Álmok, vágyak, idilli környezet, de lehet, hogy ennyi nem elég?

                A faluban mindenki élvezettel hallgatja Anti dalait, gitárjátékát dicsérik, a Snétberger Zenei Tehetség Központban viszont a fiúnak hamar szembesülnie kell hiányosságaival. Tanárai ugyan minden egyes alkalommal biztatják és hangsúlyozzák, hogy a gyakorlás elengedhetetlen, a szolfézs csak nem akar menni neki. Anti lassan teljesen elszigeteli magát, az órákra nem jár be. Míg korábban le sem tudta tenni a gitárját, a központban szenvedélye egyre csillapodik, nem egyszer már az ágyból sem akar felkelni. Az első táborból csalódottan tér haza.

                Otthon valamelyest feltöltődik, segít neki a megszokott környezet, az, hogy újra ő lehet a legjobb. A második táborba aztán már elszántabban érkezik, pár társával együttesen készül a nagy fellépésükre, amikor is azokat a diákokat választják ki, akik a Müpa színpadán mutathatják meg tehetségüket. Anti lelkes, igyekszik, de ez még egyelőre nem elég. Azonban a próbatétel, amelyet a táborban kiáll, sok mindenre megtanítja, többek között arra, hogy a tudás hatalom. Hazatérése után szeretné a megszerzett tudást másokkal is megosztani, ezért szolfézst kezd oktatni a falu zenekedvelő fiataljainak. Szeretné, ha a többiek már jobb esélyekkel indulnának a zenei életben.

                A zene és más művészetek sokak számára kitörési lehetőséget biztosítanak – a mélyszegénységből, a kilátástalanságból. A pozitív visszajelzések továbbá kiválóan növelik az ember önbizalmát, főleg, ha az ember életében nem történik sok olyan esemény, amely az életigenlését erősítené, az önbecsülését javítaná. A négy fal közötti és a családi körben való zenélés és alkotás azonban némileg torzíthatja a valóságról alkotott képet. Az addig magasztalt tehetség könnyen kevésnek bizonyul egy olyan közegben, ahol mindenki ügyes. A helyzeten csak tovább ront, ha a kritika nem méltat – még ha építő jellegű is.

                Almási Tamás filmje felnövéstörténet, valamint társadalmi szempontból egy fontos alkotás. Egyrészt a roma fiatalok A tudás hatalom című projekthez hasonlóan azt látják, hogy érdemes tanulniuk, másrészt sokan azonosulhatnak Antival, ily módon bátorítást kapnak, hogy nekik is sikerülhet. Megtanulják, hogy soha ne adják fel. S még ha elsőre el is buknak, a küzdelmes úton szert tehetnek olyan tudásra, amelyet sorstársaiknak is átadhatnak. Nem számít, honnan jöttek és hová tartanak, közösséget bárhol és bármikor építhetnek.

                A filmet a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon láttuk.           

                 

                • Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
                • Tititá
                • Almási Tamás
                  ]]>
                  info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Sat, 14 Nov 2015 19:14:15 +0100
                  Verzió 2015: A haza mindenekelőtt? – Sean McAllister: Szíriai love story http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2440-a-haza-mindenekelott-sean-mcallister-sziriai-love-story http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2440-a-haza-mindenekelott-sean-mcallister-sziriai-love-story   A Szíriai love storyt BAFTA-díjra jelölték a legjobb dokumentumfilmek kategóriájában, nem véletlenül. A Sean McAllister öt éven keresztül követte kamerájával egy palesztin-szír család életét, amely tagjainak a forradalom kitörése után menekülnie kellett Szíriából.

                  A Szíriai love story amellett, hogy egy család Szíriából Franciaországba vezető útját dokumentálja, egy szerelmi háromszögről, Amer, Rhagda és Szíria háromszögéről szól. Sean McAllister nem a szétbombázott Szíriáról készített filmet, nem a távolból akart filmezni, hanem olyan közelről, amennyire csak lehetett. Nem azt szerette volna megmutatni, hogy mennyien veszítették már életüket, hanem az élőkre koncentrált, karaktereit „szerette volna emberi lényként ábrázolni” – mondta egy interjúban.

                  A film 2009-ben indul, s először csak Amerrel és fiaival találkozunk, Rhagda épp börtönben – nem először. Megtudjuk, hogy Amer és Rhagda tizenöt évvel ezelőtt a börtönben ismerkedtek meg, akkoriban mindketten politikai fogolyként raboskodtak. Szabadulások után összeházasodtak és családot alapítottak, de Rhagda mindig is többre vágyott, folytatta tehát harcát az elnyomó rendszer ellen, aminek következtében harmadik fiúk születése után nem sokkal újra bebörtönzik. Szabadulásakor a családnak dönteni kell, hogy maradnak Szíriában vagy új életet kezdenek valahol máshol. Először Libanonba utaznak, majd Franciaországban kapnak menekültstátuszt, de az már az útjuk során látszik, hogy Rhagda nem igazán boldog. Hazáját a gyermekiért hagyja el, hogy nekik legyen jövőjük, viszont a franciaországi lét nemcsak őt, de a családot is felemészti. Hosszú vívódás után Rhagda végül úgy dönt, hogy Törökországba utazik, s onnan próbál minden tőle telhetőt megtenni, hogy hazájának segítsen.

                  Sean McAllister dokumentumfilmje új szemszögből közelít a menekült-témához, lelki vívódást mutat be, egy olyan erős női karaktert, akinek szinte büntetés a franciaországi lét. A tudatot nem lehet hátrahagyni – felnőttként semmiképp; nyugaton élni nem feltétlenül a lehetőségekről és a boldogságról szól. Amer és Rhagda gyermekei új otthonra lelnek Franciaországban, kötődésük hazájukhoz nem olyan erős, ők még képesek arra, hogy otthon érezzék magukat az új helyen. Ők már nem is szíriaiak; ahogy a legkisebb gyermek mondja, ő már francia.

                  McAllister mozgóképe vívódásokkal teli alkotás, amelyben a választás lehetősége nem pozitívum, hanem negatívum – legalábbis egyes emberek számára. A Szíriai love story a feltétlen szeretet filmje: Még ha nap mint nap újabb bombák robbannak és az élet elviselhetetlen, a hazáért érzett szeretet akkor sem csillapodik. A jövőért tenni kell.

                  A filmet Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon láttuk.

                  • Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
                  • dokumentumfilmek
                  • Sean McAllister
                  • Szíriai love story
                  • Syrian Love Story
                  • war
                  • háború
                  • menekültek
                  • refugees
                  • journalism
                  • újságírás
                  • Franciaország
                  • France
                    ]]>
                    info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Tue, 10 Nov 2015 14:00:00 +0100
                    12. VERZIÓ Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál http://humanamagazin.eu/hirek/hirek-itthonrol/sajtokozlemenyek/item/2434-12-verzio-nemzetkozi-emberi-jogi-dokumentumfilm-fesztival http://humanamagazin.eu/hirek/hirek-itthonrol/sajtokozlemenyek/item/2434-12-verzio-nemzetkozi-emberi-jogi-dokumentumfilm-fesztival „Közünk van hozzá! A Verzió idén is megmutat, elgondolkodtat, megvitat.” 2015. november 10-én tizenkettedik alkalommal jelentkezik a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, amely idén is rengeteg érdekes filmmel és témával várja az érdeklődőket. Idén mintegy 55 film érkezik a fesztiválra több mint 30 országból.

                    Az idei Nemzetközi Panoráma szekcióba a frissen készült dokumentumfilmek legjava került, olyan alkotások, amelyekben a kreatív filmezés összefonódik a politikai aktivizmussal és a világról való gondolkodással. A Magyar Panoráma az égető társadalmi problémákat boncolgató legújabb magyar dokumentumfilm-termésből mutat meg néhányat. A Mozgásban: a menekültválság képei címen futó szekció filmjei a menekültügy és a migráció bonyodalmait történelmi távlatokban vizsgálja. A megfigyelés dokumentumai – a Moving Walls 22 / Watching You, Watching Me (2015. október 14 – december 8, OSA, 1051 Budapest, Arany Janos u. 32.) című kiállítással összefüggésben a Verzió olyan filmeket mutat be, amelyek az adatgyűjtés és a magánszféra közti, a digitális évszázadban kialakult újfajta kapcsolatra reflektálnak. A Fesztivál keresztutak ezúttal a Nürnbergi Nemzetközi Emberi Jogi Filmfesztivállal közös programként mutatkozik be.

                     

                    „A Verzió akar lenni a tiltakozó hang, aki felemeli a szavát az erőszak ellen, aki megmutatja a »pislákoló igazságot«, aki meglátja az emberi méltóságot egy poros filmtekercsen, egy betiltott dalban, egy csendes beszélgetésben vagy menekültek szerelmi történetében.” (Kövecsi Anikó, ügyvezető igazgató)

                     

                    Az idei fesztivál újdonsága a ZOOM IN diákfilm-verseny. A fiatal filmesek munkáinak bemutatásával és megvitatásával a dokumentum-filmezés jelentősebb új irányzatait szeretnénk feltérképezni és egyúttal a tapasztalatcserét segíteni. A diákfilmeket nemzetközileg elismert szakemberekből álló zsűri fogja kiértékelni. A Diákverzió idén is várja azokat a középiskolásokat, akiket érdekelnek a mai emberi jogi kérdésekkel foglalkozó filmek, és szívesen beszélgetnek is róluk. A Diákverzió nyolc izgalmas emberi jogi témájú dokumentumfilmmel, beszélgetésekkel, vendégekkel és szakértőkkel várja a tanárokat és a diákokat. A ZOOM IN diákfilm-verseny nemzetközi szakemberekből álló zsűrije a legjobb filmet 1000 USD díjjal jutalmazza. A fesztivál Diákzsűrije 100 000 Ft-os díjjal jutalmazza a Verzió legjobb emberi jogi filmjét.A közönség szavazata alapján a legtöbb szavazatot kapott film pedig szintén 100 000 Ft-ban részesül.

                    A fesztivált Péterfy Gergely író nyitja meg 2015. november 10., kedden, 19.00 órakor a Toldi moziban, a Verzió nyitófilmje Sean McAllister Szíriai Love Story c. alkotása. A film 2009-ben indul Szíriában, még az arab világban beindult változások előtti időkben. A rendező öt éven át követi Raghda és Amer életét, reménnyel, álmokkal és kétségbeeséssel tarkított elképesztő küzdelmét a forradalomért, hazájukért és egymásért. A film a Zsűri Nagydíját nyerte a Sheffield Doc/Festen 2015-ben. A vetítés után a Verzió vendége Sean McAllister rendező, akivel Oksana Sarkisova fesztiváligazgató beszélget.

                    A Verzió záró filmje a Jerry Rothwell rendezte Hogyan váltsuk meg a világot? 1971-ben egy baráti társaság egy atomkísérleti zónába hajózik, és tiltakozásuk megragadja a világ képzeletét. Hippi heist movie a Greenpeace-t megalapító és a modern zöld mozgalmat elindító úttörőkről, amelyben ritka archív felvételek tesznek élet közelivé egy rendhagyó világot. Fiatal kanadai környezetvédők – underground újságírók, fotósok, zenészek, tudósok és expat amerikai katonai szolgálatmegtagadók – vegyes csapatának kalandjai, akik meg akarják állítani Nixon alaszkai atomkísérleteit, és közben feltalálják a környezetvédelmi aktivizmust. 

                     

                    • A 12. Verzió Fesztivált a Verzió Film Alapítvány és az OSA Archívum szervezi.
                    • Helyszínek: Toldi Mozi Budapest, V., Bajcsy-Zsilinszky út 36-38., tel.: 472-0397, Művész Mozi Budapest, VI., Teréz krt. 30. tel.: 459-5050, Cirko-Gejzír Mozi Budapest, V., Balassi Bálint u. 15-17., tel.: 269-1915, Kino Budapest, XIII., Szent István krt. 16., tel.: 781-9453 OSA Archivum Budapest, V., Arany J. u. 32., tel.: 327-3250
                    • Bérlet: 5000 Ft
                    • Jegyárak: 1000 Ft
                    • Bérletek a Toldi Mozi és a Művész Mozi pénztáraiban kaphatók november 5-től.
                    • www.verzio.org
                    • www.facebook.com/verziofilmfest
                    • info@verzio.hu
                    • Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
                    • emberi jogok
                    • dokumentumf
                    • Toldi
                    • Művész
                    • Kino
                    • OSA Archivum
                    • CEU
                      ]]>
                      info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Sajtóközlemények Mon, 09 Nov 2015 23:02:47 +0100
                      SZEMREVALÓ FILMFESZTIVÁL 2015 http://humanamagazin.eu/hirek/hirek-itthonrol/sajtokozlemenyek/item/2433-szemrevalo-filmfesztival-2015 http://humanamagazin.eu/hirek/hirek-itthonrol/sajtokozlemenyek/item/2433-szemrevalo-filmfesztival-2015   2015. szeptember 24. és október 3. között a budapesti Művész moziban fut majd a SZEMREVALÓ, a Svájci Nagykövetség, az Osztrák Kulturális Fórum és a Goethe Intézet közös filmfesztiválja, mely immár negyedik alkalommal hozza el a német nyelvterület új filmjeinek legjavát. A fesztiválon több film alkotójával is találkozhat a közönség. A program hangsúlyosan foglalkozik a másság és a migráció kérdéseivel, továbbá külön fejezetet szentel Rainer Werner Fassbinder munkásságának, aki idén lenne 70 éves. Egy kisebb válogatást bemutatva Szegeden, Debrecenben és Pécsett is lesz SZEMREVALÓ! A filmeket eredeti nyelven, magyar felirattal vagy hangalámondással vetítik.

                      2015. szeptember 24-én 19 órakor a Berlinalén Ezüst Medve-díjjal kitüntetett thriller, Sebastian Schipper Victoriája nyitja meg a Művész moziban a fesztivált, amely egyetlen bravúrosan rögzített jelenetben, vágás nélkül meséli el egy spanyol lány és négy berlini fiú találkozásának és szédítő ámokfutásának történetét. Ezenkívül hat tematikus blokkban huszonegy német, osztrák és svájci filmet – köztük három dokumentumfilmet – mutatnak be, amelyek emberi drámákról és sorsszerű találkozásokról szólnak úgy, hogy eközben a szórakozás sem marad el.

                      Karl Markovics, a kiváló osztrák színész és rendező új filmjében a természetfelettiről mesél: a Superwoldben egy középkorú pénztárosnő egy szürke hétköznapon nem mással találkozik, mint Istennel. Simon Jaquemet Háború című filmjében – mely idén a Svájci Filmdíjon a legjobb film és legjobb operatőr díját is elnyerte – a tizenöt éves Matteo egy erőszakos fiatalokból álló csapat tagjaként kezd félelmetes háborúba először a felnőttek, majd minden és mindenki ellen.

                      Stefan Haupt számos díjjal jutalmazott filmje, A kör két fiatalember szenvedélyes szerelmén keresztül az ötvenes évekbe repíti vissza a nézőket, és a svájci meleg mozgalom történetét beszéli el. A Vámpír a díványon című szatirikus osztrák vámpírkomédiában Tobias Morettit látjuk vámpírként, freudi analízisben. A film rendezője, David Ruehm a Szemrevaló vendégeként Budapestre látogat. Ugyancsak nagy érdeklődésre tarthat számot a B-Movie: Nyugat-Berlin hangjai, 1979-1989 című doku, melyben a fiatal Blixa Bargeld, Nick Cave, a Die Tödliche Doris és a Die Ärzte mellett még sokan felbukkannak. A magyar közönség pedig találkozhat a film egyik rendezőjével, Klaus Maeckkel.

                      A fesztivál izgalmas színfoltjának ígérkezik az Ulrich Seidl és a rosszfiúk című  portréfilm, melyben először láthatjuk munka közben a sokat vitatott osztrák rendezőt. Siedl élettársa és állandó alkotótársa,Veronika Franz ezúttal első nagyjátékfilmjével mutatkozik be a programban. AGoodnight Mommycímű, Oscar-díjra nevezett art horrorban egy ikerpár kételkedni kezd, hogy valóban az anyjuk-e az arcműtétről hazatért, bekötözött fejű nő.

                      Az idei SZEMREVALÓ külön fejezetet szentel Rainer Werner Fassbinder munkásságának, aki idén lenne hetvenéves. A modern európai film egyik legjelentősebb rendezőjének három alkotása mellett először lesz látható Magyarországon Volker Schlöndorff 1970-es filmje, a BAAL, melyben Fassbinder egyszerre alakítja Baalt és önmagát. Két dokumentumfilm is színesíti a programot: a dán Christian Braad Thomsen archív felvételekben gazdag portréja, a Fassbinder – Szeretni feltételek nélkül az idei Berlinalén debütált. Az Ali a paradicsomban című dokumentumfilm Fassbinder egykori élettársa, A félelem megeszi a lelket főszerepét alakító El Hedi Ben Salem M’barek Mohammed Mustafa tragikus sorsát mutatja be. Szeptember 20-ától a Művész mozi előterében Fassbinder filmplakátokból álló kiállítás várja a filmbarátokat.

                      Budapesten szeptember 16-ától a Művész moziban 1100 Ft-os áron már vásárolhatók jegyek a SZEMREVALÓra. Négy jegy egy időben történő megváltása esetén a jegyek ára csupán 1000 Ft. Egy kisebb válogatást bemutatva a pécsi Apolló moziban szeptember 29. és október 3., a debreceni Apolló moziban október 1-4., a szegedi Belvárosi moziban pedig október 3-6. között is lesz SZEMREVALÓ!

                      Teljes program: www.szemrevalofesztival.hu, facebook.com/szemrevalo

                       1. fotó: C Senator Film Verleih; 2. fotó: Thimfilm Petro Domenigg

                      • filmfesztivál
                      • Szemrevaló
                      • Németország
                      • Svájc
                      • Ausztria
                      • Művész
                        ]]>
                        info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Sajtóközlemények Wed, 23 Sep 2015 23:00:09 +0200
                        Ahol útjaink találkoznak – Cheryl Strayed: Vadon http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2432-ahol-utjaink-talalkoznak-cheryl-strayed-vadon http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2432-ahol-utjaink-talalkoznak-cheryl-strayed-vadon Hogyan lehet megbirkózni szüleink elvesztésével? Mit tehetünk, amikor az életünk romokban hever, s nem látunk semmilyen kiutat? Kihez forduljunk, amikor már teljesen elveszítettük az irányítást? Cheryl Strayed amerikai írónő könyvének alcímével – Ezermérföldes utam önmagamhoz – egyszersmind választ is ad e kérdésekre, de az út, amelyet bejárt, további támogató gondolatokkal szolgál mindazok számára, akik egy kicsit is elhagyatottnak érzik magukat.

                        Félreértés ne essék, az amerikai bestsellerszerző nem önsegítő könyvet írt, hanem az 1993-ban átadott Pacifikus Túraösvényen (PTÖ, Pacific Quest Trial) töltött három hónapját meséli el. A közel 100 nap lehetőséget biztosít számunkra, hogy feltérképezzük Cheryl lelkivilágának és személyiségének minden egyes apró zugát, de mint kiderült, sokan egyfajta hiányosságnak érzik, hogy a kötet nem számol be olyan hasznos információkról, amelyek esetlegesen megkönnyíthetik a túrázók életét. De egy memoártól, amely arra hivatott, hogy levegye a múlt terhét írójáról, nem is várható el, hogy a fizikai tényezőkre koncentráljon, noha a cím [Vadon-Wild] akár erre is utalhat. S bár a PTÖ „csupán” az eszköze annak, hogy főhősünk megtalálja a lelki békéjét, mégis elegendő tudás birtokába jutunk a mexikói határtól egészen északra, a Kanadai határig – és egy kicsit tovább – húzódó jelölt mérföldekről. A PTÖ-en túrázók bibliáját meg már az írónő vállalkozása előtt megírták.

                        Cheryl Strayed egy rendkívül őszinte, bátor, vagány és szókimondó ember: E tulajdonságok már a kötet lapozgatása közben is felfedezhetők, viszont az írónővel készült interjúk és az általa tartott előadások csak további bizonyítékkal szolgálnak. Egyrészt a túra, másrészt az emlékek szavakba öntése is kellő bátorságot feltételez, hiszen aligha egyszerű másoknak megnyílni és elmesélni életünk azon pillanatait, amelyek fájdalmasak, vagy amelyekkel nem feltétlenül büszkélkednénk.

                        Az amerikai írónő a húszas évei elején veszítette el édesanyját. Az élete akkor 180 fokos fordulatot vett, s már a boldogság – látszatának – szikrái sem pattogtak tovább. Cheryl házassága tönkrement, a mindennapokat a promiszkuitás és a különféle drogok használata jellemezte. A lejtőn nemcsak elindult a fiatal nő, de már majdnem meg is érkezett az aljára. Hiába próbáltak segíteni rajta, a külső támogatás rendre erőtlennek bizonyult, hiszen az csak egy dolog, hogy mások mit akarnak, a változást önmagának is igényelnie kellett. Az idő pedig egyszer csak elérkezett…

                        Mondhatni tipikus történet, amely természetesen filmre kívánkozik. A tavaly novemberben bemutatott, Reese Whiterspoon főszereplésével készült mozgókép mindamellett, hogy ráirányítja a figyelmet a könyvre, egyúttal be is árnyékolja azt, mégis örömteli a női történetek iránti fogékonyság Hollywood részéről. A kötet erőssége viszont – a film megtekintése még várat magára –, hogy rendkívüli módon imitálja az életet, a hangulat egyik percről a másikra változik, próbára téve érzelmeink teljes skáláját.

                        Cheryl Strayed kalandja óta ugyan már húsz év telt el, az akkori igazságok azonban még ma is helytállók. Válaszokat ugyan csak mi magunk adhatunk, a magány és az egyedüllét viszont csupán kiindulópont kell hogy legyen: Ragadjunk meg minden alkalmat arra, hogy az utunkba sodort emberekkel megismerkedjünk, hogy általuk közelebb kerülhessünk önmagunkhoz – és talán elhunyt szüleinkhez is.

                        Cheryl Strayed Vadon c. kötete a Cartaphilus Könyvkiadó gondozásában jelent meg magyarul 2015-ben. A kötetet az Alexandra Könyváruház forgalmazza.

                        Kép forrása: Cartaphilus Könyvkiadó

                        • Cheryl Strayed
                        • könyvajánló
                        • Vadon
                        • Ezermérföldes utam önmagamhoz
                        • film
                          ]]>
                          info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Sat, 06 Jun 2015 21:52:19 +0200
                          2015. évi Közgyűlés összehívása http://humanamagazin.eu/egyesulet/hivatalos-dokumentumok/item/2430-2015-evi-kozgyules-osszehivasa http://humanamagazin.eu/egyesulet/hivatalos-dokumentumok/item/2430-2015-evi-kozgyules-osszehivasa A Humana Egyesület Elnöksége jogszabályi kötelezettségének eleget téve tájékoztatja tisztelt tagjait, hogy ezennel összehívja az Egyesület évi rendes közgyűlését.



                          A közgyűlés időpontja: 2015. 05.27. szerda 18:35 óra
                          A közgyűlés helye: Bobek kávézó (cím:1070. Budapest, Kazinczy utca 53.)
                          A közgyűlés napirendje:
                          1.     Az Egyesület 2014-es tevékenységéről való beszámoló és az arról való határozathozatal
                          2.     Az elnökségi tagok és más tisztségviselők megválasztása
                          3.     Az Egyesület 2015-ös stratégiájának elfogadása
                          4.     Tagfelvétel
                          5.     Egyebek

                          A 2014-as tagdíjakat, amennyiben elmaradás van, kérjük fizessék be. A legutóbbi elnökségi határozat alapján idén felfüggesztettük a kötelező tagdíj fizetést, ugyanis jelenlegi tevékenységeinkhez nem szükséges tagjaink anyagi hozzájárulása. Ettől függetlenül, akinek módjában áll, kérjük anyagilag is támogassa az Egyesület és a Magazin további működését, az Egyesület újságírói képzéseinek és a Humana közösségének fenntartását, amelyet ezúton is szeretnénk megköszönni!

                           
                          A Közgyűlés határozatképes, ha azon a szavazati joggal rendelkező rendes tagok fele és még legalább egy tag részt vesz. A Közgyűlés ülései nyilvánosak. Ha a Közgyűlésen nem jelenik meg a tagok fele plusz egy fő, akkor a Közgyűlést fél órával a kiírt időpont után megismételjük, ekkor már a határozatképességhez nem szükséges a tagok létszáma felének a jelenléte.

                           

                          ]]>
                          info@humanamagazin.eu (news) Hivatalos dokumentumok Thu, 30 Apr 2015 22:00:00 +0200
                          Mit mondanak a számok? – Javult-e a nők helyzete az elmúlt 20 évben? http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ebreszto/item/2429-mit-mondanak-a-szamok-javult-e-a-nok-helyzete-az-elmult-20-evben http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ebreszto/item/2429-mit-mondanak-a-szamok-javult-e-a-nok-helyzete-az-elmult-20-evben   Jó lenne egyértelmű igennel felelni a kérdésre, de a helyzet nem ennyire fekete-fehér. Az árnyaltságot egyrészt a világ földrajzi régióinak sokszínűsége okozza.

                          Például a nigériai iskolás lányok helyzete a Boko Haram szélsőséges szervezet megjelenése óta jelentősen romlott, közvetlen életveszélynek vannak kitéve, közvetetten pedig az iszlamisták a lányok olyan emberi jogait korlátozzák, mint az oktatáshoz való jog vagy a szabad párválasztás joga. Ugyanakkor a válasz attól is függ, hogy az élet mely területéről beszélünk. Az Egyesült Államokban például hamarosan lehet, hogy megválasztják az első női elnököt, Hillary Clintont 2016-ban, mindemellett a nőnek a testéről való önrendelkezési joga abortusz esetén sok konzervatív államban egyre nehezebben gyakorolható.

                          Ezt az összetett képet vizsgálja az ENSZ napokban ülésező konferenciája. Értékeli, hogy a korábban megegyezésre került programok, mint például a „Nők 2000: nemek közötti egyenlőség, fejlődés és béke a 21. században” által kitűzött célok teljesültek-e és ennek fényében milyen további lépések szükségesek az előrelépéshez. 1995-ben fogadták el a Pekingi Cselekvési Platformot, az eddigi legátfogóbb globális szakpolitikai keretrendszert, ami a női egyenjogúsághoz, a női nem megerősödéséhez és a nők emberi jogainak gyakorlati megvalósulásához ad iránymutatást. Az ENSZ ötévente áttekintette, értékelte az elért eredményeket és döntött a további teendőkről.

                          A mostani ülés egyben a 2015-ös felülvizsgálatot is jelenti, ahol a szervezet szeretné hallani a regionális bizottságok véleményét is az adott lokális helyzetről. Utóbbiak felmérésében, megfogalmazásában helyi civil szervezetekkel együttműködve készített jelentést a 164 tagállam, amiből a konferencia előkészítéséhez a világszervezet Gazdasági és Szociális Tanácsa múlt év decemberében jelentette meg az átfogó analízisét.

                          Fontos leszögezni, hogy a nemek közötti egyenlőség kérdésének rengeteg fokmérője van, nagyon sok faktor befolyásolja azt, amik egymással is kölcsönhatásban vannak. A tanulmány tizenkét kérdéskörre (szegénység, oktatás, egészség, erőszak, fegyveres konfliktusok, gazdaság, hatalom, intézmények, emberi jogok, média, környezet, lány-gyermek) terjed ki, ebből csak egy pár témakör kerül a cikkben kiemelésre.

                           

                          Az elmúlt húsz év legkimagaslóbb sikertörténete az oktatás területén zajlott. 2012-re a fejlődő országokban az általános iskolába nagyjából egyenlővé vált a nemek aránya. A fejlődés ellenére a lányok még mindig lemaradásban vannak szubszaharai Afrikában, Óceániában, Nyugat-Ázsiában és Észak-Afrikában. A középiskolai adatok is hasonló képet mutatnak, sőt Közép- és Dél-Amerikában és a Karib-térségben a lányok kerültek fölénybe. A felsőoktatási helyzet is javult; 1995-ben világszerte a diákok 48% volt nőnemű, ami 2012-re 51%-ra nőtt.

                          A földrajzi térségeket tekintve a lemaradás ugyanazokban a térségekben jellemző, ahol az alacsonyabb fokú iskolákban. A tanulmányok tárgyát tekintve is megfigyelhető eltérés a nemek között; az országok több mint 80%-ában a lányok az oktatás területén tanulnak, míg a mérnöki, gyártási témakör még mindig fiúk által dominált. Világszerte csökkent az írás-olvasás tudatlanság, bár ennek ellenére 2012-ben még mindig 781 millió felnőtt és 126 millió gyerek analfabéta, aminek 60% nőnemű. Az oktatásban részesülők száma nőtt, azonban fel kell hívni a figyelmet arra, hogy nem feltétlenül minőségi oktatásról beszélünk. A vidéken, szegénységben, hátrányos helyzetben élő lányoknak általában kisebb az esélye színvonalas oktatást nyújtó iskolákba járni.

                          A nők egészségi helyzete természetesen nemcsak a biológiai adottságaiktól függ, hanem a szociális, politikai és gazdasági státuszuktól. Világszerte a nők születéskor várható élettartama magasabb a férfiakénál biológiai és életviteli okok miatt. 1990 és 2012 között a nőknél ez a szám 67-ről 73-ra nőtt, míg a férfiaknál 62-ról 68-ra. A nemi diszkrimináció azonban ezt a várható élettartamot jelentősen meg tudja rövidíteni.

                          2013-ban kb. 289 000 anyai (terhességgel, szüléssel, gyermekággyal kapcsolatos) halálozás történt (ezeknek csaknem 90%-a szubszaharai Afrikában és Dél-Ázsiában együttesen). Ez azt jelenti, hogy az 1990-es adathoz képest a szám majdnem a felére csökkent, de még így is elmarad a kitűzött céltól. Az esetek nagy része megelőzhető lenne, ha ezeknek a nőknek megfelelő hozzáférése lenne az egészségügyi rendszerhez, nőgyógyászati ellátáshoz, a szülésnél jelen lenne szaktudással bíró segítő és elérhető lenne a megfelelő fogamzásgátlás.

                          Ha az anyának a terhesség előtt más betegsége is volt, akkor a halál esélye természetesen még nagyobb. Így megint csak arról van szó, hogy a halmozottan hátrányos helyzetből induló lányok esélyei sokkal rosszabbak a gyerekvállaláskor is. 2008-ban 47 000 nő halt bele nem biztonságos abortuszba. Jó hír, hogy a fogamzásgátlás használata óriásit ugrott; 11%-ról 63%-ra (fejlődő országokban, 15-49 közötti párkapcsolatban élő nőket tekintve). A lányanyák aránya is csökkent mind a fejlett, mind a fejlődő területeken. A HIV vírussal fertőzött nők száma 2001 óta sajnos még mindig folyamatosan nő, 80%-uk a szubszaharai régióban él. Világszerte pedig elmondható, hogy a 15 és 24 év közötti nők 50%-kal nagyobb eséllyel fertőződnek meg, mint férfitársaik.

                          A világon élő nők több mint egyharmada élt már át nemi vagy testi erőszakot! Az adat földrajzi területenként változik, de mindenhol elfogadhatatlanul magas az arány, még Európában is 27%! A leggyakoribb a párkapcsolaton belül elkövetett erőszak, a meggyilkolt nők felének életét a partnerük  oltotta ki, míg fordítva ez az arány 5%. Az erőszakot elszenvedett nők nagy része nem kér segítséget, így pontos adatok sem állnak rendelkezésre, de európai becslés alapján kevesebb mint egyharmaduk jut el segítőhöz.

                          Ebben részint felelősek az áldozatot hibáztató szociális normák (emlékezzünk vissza a tavaly megjelent magyar rendőrségi bűnmegelőzési videókra), sok társadalomban a nők maguk is elfogadandónak tartják a helytelen viselkedésért járó büntetést. 2010-ben létezett olyan európai uniós ország, ahol a megkérdezettek 86%-a szerint a nő hibás az ellene elkövetett nemi erőszakért! Az erőszak más formája jelenik meg az illegális emberkereskedelemben, ami szintén jobban sújtja a nőket. Még mindig léteznek országok, ahol a lányok nemi szervét megcsonkítják, hogy ne tudjanak szexuális örömöt megélni. Az UNICEF becslése szerint 2013-ra több mint 125 millió nő lett ilyen formán megcsonkítva. A brutális szokás eltűnőben van, de a népesség szám nő, így a számok is nőnek.

                          A nők a döntéshozásban is egyre jobb helyzetbe kerülnek lassan-lassan, a parlamenti részvételi arányuk folyamatosan nőtt az elmúlt 20 évben. Világszerte 1995-2014 között 13-ról 23%-ra (Közép- és Dél-Amerikában a legmagasabb az arány 26,4%, Óceániában ez csak 3%). A legmagasabb pozíciókban azonban rettentően alulreprezentáltak; 2014-ben csak 18 országban (9,3%) volt női elnök vagy kormányfő (1995-ben 12). Világszerte a miniszterek 17%-a nő, de hagyományosan a szociális, oktatási vagy esetleg egészségügyi tárcát kapják, nagyon ritka például gazdasági és külügyminiszteri poszton nő.

                          A nemek egyenjogúsága kérdésében a korábban elért fejlődés megakadni látszik. A szükséges jogi hátteret a tagországok túlnyomó többsége biztosította, ennek ellenére általánosságban azt kell megállapítani, hogy a fejlődés elfogadhatatlanul lassú, néhány területen pedig nem is lehet fejlődésről, sőt visszafejlődésről kell beszélni. Egyes országokban még mindig életben van bizonyos jogi diszkrimináció, különösen a családjogot tekintve. Hiába válnak a világ női iskolázottabbá és jelennek a munkaerő piacon, a foglalkoztatottságuk, fizetésük és az előrelépési lehetőségeik mégis elmaradnak a férfitársaiktól. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet számításai szerint, ha az előrehaladás továbbra is ilyen tempóban zajlik, akkor legalább 75 év kell ahhoz, hogy a nők és férfiak ugyanazért a munkáért ugyanakkora díjazásban részesüljenek. A nők ellen elkövetett erőszakos cselekmények száma vészjóslóan magas, adott régiókban még mindig nagy a szülő nők halálozási rátája és még mindig általános a nők politikai, döntéshozatali alulreprezentáltsága.

                          Különösen lassan halad előre az ügyük azoknak a nőknek és lányoknak, akik hátrányos helyzetből indulnak; vidéken vagy városi szegénységben élnek, bevándorlók, homoszexuálisak, és így tovább. A 2008-as válság hatására pedig megváltoztak a kormányok gazdasági modelljei, ami marginális csoportoknak nem kedvez. A bevezetett megszorításoknak köszönhetően pedig a területre fordított költségvetési összeg nem növekszik. Általános tapasztalat, hogy ott sikerült jobb eredményeket elérni a nemek közötti egyenlőség témájában, ahol a női mozgalmaknak sikerült együtt dolgozniuk kormányokkal, helyi döntéshozókkal, politikai pártokkal, nem pedig önállóan, elszigetelten próbálnak dolgozni.

                          2014-re 143 ország biztosítja alkotmányában a nemek közötti egyenlőséget, azonban ebből 26 ország öröklési jogszabályai különbséget tesznek a nemek között. Most akkor elértük-e a nemek egyenlőségét vagy sem?

                           

                          forrás: http://www.un.org/ga/search/view_doc.asp?symbol=E/CN.6/2015/3

                          képek forrása: sxc.hu

                           

                          ]]>
                          info@humanamagazin.eu (Arnold Eszter) Ébresztő Fri, 20 Mar 2015 20:12:17 +0100
                          25 éve történt – Anders Østergaard & Rácz Erzsébet: 1989 http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2428-25-eve-tortent-anders-stergaard-racz-erzsebet-1989 http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2428-25-eve-tortent-anders-stergaard-racz-erzsebet-1989 Anders Østergaard és Rácz Erzsébet 1989 című filmje a Szovjetunió bukásának végnapjait mutatja be a magyarországi események tükrében. A humorral átitatott dokumentumfilm központi figurája Németh Miklós, aki a Magyar Népköztársaság minisztertanácsának 13. elnöke és a harmadik magyar köztársaság első miniszterelnöke volt.

                          1989. november 9-e volt az a nap, amikor a berlini fal megszűnt a kettéosztottság szimbóluma lenni, ekkor omlott le ugyanis a fal, amely három évtizeden keresztül megosztotta Németországot, s egyben Európát. Az idősebb generáció minden bizonnyal még élénken emlékszik a 80-as évek végén és a 90-es évek elején történt, nagy jelentőséggel bíró eseményekre, a fiatalabb generációk számára viszont ez az időszak már nem lehet több puszta történelemnél, amelyről talán nem esik kellő szó, pedig illene.

                          Østergaard és Rácz történelemleckéjükben a komoly és olykor meglehetősen szomorú események által megteremtett enyhén (bús)komor hangulatot rendre humorral oldják fel. A dokumentumfilm játékfilmes elemeket is felvonultat, a történelem bizonyos momentumait újra játssza, de maguk az érintettek is vissza-visszaemlékeznek. Az átlagpolgárok mellett megszólalnak politikusok, főként Németh Miklós, aki kormányzása idején olyan intézkedések sorát hozta meg, amelyek katalizátorként működtek a vasfüggöny lehullásának folyamatában. A médiában Horn Gyula, az akkori külügyminiszter ugyan többet szerepelt, az 1989 viszont a színfalak mögé invitál bennünket. Kiderül például – legalábbis számomra –, hogy Horn a kamerák előtt pózolva egy újonnan felhúzott drótkerítést vágott el, az eredetit ugyanis már korábban lebontották.

                          A film továbbá megemlékezik azokról is, akik a határ mentén vesztették életüket, pont mielőtt megnyitották volna azt. Másoknak viszont sikerült, és még csak szökniük sem kellett. Nem is olyan régen több helyütt „Danke Ungarn” feliratokat láthattunk, megköszönve Magyarországnak, hogy 1989. szeptember 11-én megnyitotta a magyar határt a keletnémet turisták előtt Ausztria felé.

                          Magyarországon hiányolják a rendszerváltásról készült filmeket, az 1989 most ezt az űrt tölti be kicsit, bár az elmúlt 25 év eseményeire nem tesz semmiféle utalást, inkább csak az 1989-ben történt „csodára" fókuszál. Emiatt Østergaard és Rácz közös műve kicsit lóg a levegőben, de tökéletes kiindulópontja lehet egy alapos utánanézésnek, s bizos elemévé válhat a már elkezdődött diskurzusnak 1989-ről, a rendszerváltásról és azt az követő 25 évről.

                          A filmet a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesziválon láttuk.

                          • Anders Østergaard
                          • Rácz Erzsébet
                          • 1989
                          • Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
                            ]]>
                            info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Sat, 24 Jan 2015 19:23:28 +0100
                            Utazás Európán keresztül – Per Nyholm: Európaiak http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2427-utazas-europan-keresztul-per-nyholm-europaiak http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2427-utazas-europan-keresztul-per-nyholm-europaiak Az elismert dán újságíró, Per Nyholm, időn és téren át kalauzol bennünket Európáról írt 600 oldalas könyvében, melyben azt kutatja, mit jelent a közép-európaiság, már ha ez a fogalom létezik egyáltalán.

                            Az Európaiak azon könyvek sorát gazdagítja, amelyeket az ember, ha már egyszer elkezdett, igen nehezen tesz csak le – természetesen nem árt, ha Európa történelme az érdeklődési körök egyike. Valamelyest vicces, hogy amikor a könyvet 2009-ben az Európai Könyvdíjra jelölték, az Európa Tantusz könyvek (Europe for Dummies) c. kötet nyert. Per Nyholm jól megírt és lebilincselő írása Carsten Ingemann gyönyörű fotóival kiegészülve azonban könnyedén tekinthető olyasfajta műnek, amely olyan tényeket és történeteket ismertet, amelyeket mindnyájunknak tudnunk kellene az öreg kontinensről.

                            Bár maga a cím azt sugallja, hogy Európa minden szegletéről egyenlő mértékben szerzünk tudást, a könyv valójában Közép- és Kelet-Európa történelmére fektet nagyobb hangsúlyt. Nyholm, aki a Jyllands-Posten dán napilap közép-európai és balkáni tudósítójaként dolgozott 1986 és 2005 között, többször említi, hogy a Balti-tenger és a Balkán között elterülő régió sokkal jobban lenyűgözi, mint a Nyugat. Éppen ezért azt kutatja, hogy beszélhetünk-e közép-európaiságról, s ha igen, akkor mit is jelent pontosan ez a fogalom.

                            Válaszok után kutatva Nyholm körbejárja Európát. Utazását otthon (Rómában) kezdi és otthon (Dániában) is fejezi be, miközben ellátogat több posztkommunista országba, köztük Magyarországra, valamint – földrajzilag tekintve – más nyugat-, észak- és dél-európai államba is. Nyholm utazása során az olvasót egyre inkább arcul csapja az a tény, hogy bizony minden nemzetnek, országnak és etnikai csoportnak megvan a saját maga bonyolult történelme, ráadásul a múltban történt események napjaink társadalmát még mindig erősen alakítják. Svájcra természetesen kivételként tekinthetünk ez alkalommal is.

                            Az olvasó értesül róla, hogy bizony a jóléti állam megléte nem feltétlenül jelenti azt, hogy minden nagyszerű és a dolgok a jó irányba haladnak. Per Nyholm azonban cseppet sem hagy fel a bizakodással Európa jövőjét illetően. A szerző lényegében egy örök optimista, aki hisz az egységes Európában mindazon különbségek ellenére is, amelyek akkor válnak leginkább láthatóvá, amikor az országok, nemzetek és etnikai csoportok kapcsolatát kívánjuk elemezni és tárgyalni. De ami még fontosabb, azon különbségek ellenére is, amelyek olykor meggátolják az azonos határokon osztozókat, hogy békében éljenek egymás mellett, és amelyek olykor csak tovább súlyosbítják a problémákat. S hogy Belgiumot vagy Koszovót hozzuk példának, az teljesen mindegy.

                            Mivel Nyholm részletes leírása Európa történetéről saját személyes emlékein és tapasztalatain alapul, a könyvet nem lehet objektív munkának tekinteni, azonban a szubjektivitása és őszintesége tulajdonképpen a két legfőbb erénye. A szerző például szembe mer nézni mind hazájának, mind Európának a hibáival anélkül, hogy túl bíráskodó vagy pesszimista hangvételt ütne meg, még ha egy ponton valami ilyesmit is ír: a népirtás része az európai öntudatnak. Bár Nyholm egy kiadós érzelmi tehert viselő kontinens történetét meséli el, Európát mégis forradalmi földrésznek tekinti, amely sok nagyszerű eredményt ért már el, s amely a jövőben valószínűleg még többet fog.

                            Nyholmnak nem áll szándékában megmondani az olvasónak, mit higgyen vagy csináljon, inkább arra bátorítja, hogy kérdéseket tegyen fel, vitákat kezdeményezzen és másokra európai honfitársaikként tekintsen. Modern társadalmunkban a nemzeti öntudat érzete olykor elhalványodik, olykor épp megerősödik, előbbi esetében pedig gyakran az európai identitás veszi át annak helyét.

                            Mindazonáltal ezt a jelenséget külső és belső tényezők egyaránt befolyásolják: pl. hogy az anyaországban vagy attól távol élünk, a személyes tulajdonságaink, az uralkodó politikai, társadalmi és gazdasági helyzet, stb. Nyugodtan kijelenthetjük viszont, hogy ugyan mindannyian különbözőek vagyunk, mégis hasonló értékrenden osztozunk. Európa jövöjét még mindig rejtély övezi, ami biztos, az az, hogy Per Nyholm teljes mértékben optimista.

                            Tudj meg még többet a Per Nyholmmal készült interjúból!

                            Mi jelentette a legnagyobb kihívást a könyv írása közben?
                            Miután aláírtam a szerződést a dán kiadóval, majdnem visszaadtam. Hirtelen a várva várt munka – egész Európa, az összes nép, az összes kultúra, hagyomány, táj, város és a történelem – túl megterhelőnek tűnt. Egy idő után azonban megnyugodtam, azt mondtam magamnak: Nos, most csak könnyedén, egy egész év vár rád, illetve a havi fizetésed. Ne aggódj, kezdd el és ne siess. (Ez a balkáni háborúk után volt, ahol sok mindent összegyűjtöttem már.) Egy esős napon elsétáltam hát a Stazione Terminibe – azokban az években Rómában éltem –, és felszálltam egy vonatra, amely épp elindult valamerre. Így vette kezdetét a projekt.

                            Mindig is ezzel a módszerrel dolgoztam: megfogtam egy jegyzetfüzetet, otthagytam az asztalt, utaztam az ismeretlenbe, valami majd úgyis történik. Szeretem a lassú ételeket, a lassú beszélgetéseket és a lassú utazásokat. Ebben az esetben az utazás – vonattal, autóval, busszal, komppal és nagy ritkán repülővel, mivel utálom a repülést – valamivel több mint két évig tartott, és a sarki vizektől Ciprusig és Írországtól Kelet-Ukrajnáig vitt. Természetesen újra meg újra visszatértem Rómába, hogy megírjak néhány komolyabb szöveget, ruhát váltsak, gondolkozzak, de az Európaiakat az úton tapasztaltam meg. Gyakran újra meglátogattam embereket és helyeket, legfőkébb a korábbi kommunista országokban, amelyek annak idején külföldi tudósítóként inspiráltak. Az írás nem bizonyult olyan bonyolultnak, a személyes megfigyelések, az aktuális események és a történelem egyfajta keveréke, úgy tűnik, fekszik nekem.

                            Hogyan reagált a dán közönség?
                            A könyv fogadtatása Dániában nagyszerű volt. Hogy meglepődtem-e? Nagyképűen, de azt kell mondanom, hogy nem. Tudtam, hogy jó a könyv. Már rég elfogyott az összes példány, és sajnálatos módon, főleg ezekben a nehéz időkben, senki sem mutat érdeklődést a hazámban aziránt, hogy kiadjon egy korszerűsített kiadást. Nagy örömmel tölt el, hogy a könyv magyarul is megjelent. Nagy meglepetésemre és örömömre az Európaiakat 2009-ben jelölték az Európai Könyvdíjra, amelyet Delors-díjnak is hívnak az EU Európai Bizottságának korábbi elnöke miatt. Egyáltalán nem meglepő, hogy a kötet veszített egy francia könyvvel szemben, amely, ha jól emlékszem, Európa Tantusz könyvek (Europe for Dummies) címmel jelent meg.

                            Nagyon sok minden történt, mióta a könyve megjelent. Még mindig olyan optimista Európával kapcsolatban, mint volt, vagy azért már valamennyire aggasztják a közelmúlt eseményei?
                            Mindig is optimista voltam Európát illetően. A jókora pesszimizmus, amelyet én európai mazochizmusnak hívok, jelen van, de sok esetben alaptalan. Igen, meg kell küzdenünk néhány pénzügyi, gazdasági és társadalmi problémával, de a legtöbb krízisről kiabáló ember, többnyire az európai egységesítési folyamat ellenzői, nem tudják, mi is a krízis valójában. Krízisnek nevezzük, amikor az iskolák, a kórházak és más nélkülözhetetlen szolgáltatások megszűnnek, amikor a fizetéseket és a nyugdíjakat nem fizetik, amikor az állam kezd el-eltünedezni. Még közel sem járunk ehhez, és nem is leszünk, köszönhetően az EU fegyelmének. Az említett nehézségek, amelyek a legfőbb – de nem az egyetlen teendőt – jelentik az új Juncker-bizottságnak, lassan és fájdalmasan már megoldódni látszanak. A helyzetünk sokkal rosszabb is lehetne az EU, a belső piac, stb. nélkül.

                            Európa már közel 1500 éve létezik, nem is olyan régen még leginkább azzal foglalatoskodott, hogy saját magát pusztítsa el végtelennek tűnő háborúk sorával. Csak az utóbbi 50 évben sikerült békében élnünk, s ennek a békének köszönhetően óriási lépéseket tettünk, s ugyan nem számoltunk eddig az erőforrásaink végességével, de azért már ezen a problémán is dolgozunk, ahogy kell. Mégis, napjainkban a legtöbb európai élete jobb és biztonságosabb, mint a szüleiké, nem is beszélve a nagyszüleikről. A nemzetek sorakoznak, hogy EU-taggá válhassanak, a jelenlegi generáció pedig tulajdonképpen az első nemzedék Európában, amelynek nem kell félnie a más európaiakkal vívott háborúktól. Ha valami aggaszt, az az, hogy ezeket ez eredményeket nem annak tekintik, amine kellene, vagyis európai eredményeknek. Több állam vagy kormány vezetője az EU jelenlegi sikereit a sajátjukénak tekintik, a hibáikért pedig az EU-t hibáztatják – beleértve Magyarország miniszterelnökét, Orbánt is, akivel még fiatalkorában találkoztam, és akit egy ideig még csodáltam is, de ebbe a kategóriába tartozik Cameron brit miniszterelnök is. A nyílt beszéd lenne a másik fő teendője a Juncker-bizottságnak, illetve az, hogy a generált opitimizmussal és tudással Európát és az európaiakat szolgálja az európai vezetők helyett.

                            Általában véve optimista vagyok, ahogy már korábban is említettem. Hiszem, hogy a következő 20-30 évben a független államok jelenlegi uniója egy szövetséges Európának adja át helyét, közel 40 államot magába foglalva, azaz a jelenlegi tagokat és olyan országokat mint Ukrajna, a Belarusz Köztársaság, Moldávia, Katalónia, Skócia, a wallonok és a flamandok országai. Természetesen gondolok itt Norvégiára, Svájcra és Izlandra, valamint a maradék balkáni országra, és remélhetőleg Törökország is csatlakozik majd. Európa továbbra is megmarad forradalmi kontinensnek: ha 30 évvel ezelőtt a Vörösmarty téren azt hirdettem volna, hogy a berlini fal hamarosan leomlik vagy hogy a balti köztársaságok, Magyarország és az úgynevezett keleti blokk más országai nemcsak az EU-nak, de a NATO-nak is tagjai lesznek, pszichiátriai intézetbe küldtek volna, nem a börtönbe. De így történt. Nem szabad lebecsülnünk sem Európát, sem az európaiakat! Az emberek néha kérdezik tőlem: De Európának sosincs vége? Természetesen, valahol igen. Európa ott ér véget, ahol az európai értékek véget érnek. Ezek az értékek terjeszkednek, legalábbis eddig úgy néz ki. 1989 előtt többé-kevésbé az Elbánál végződtek, most valahol Kelet-Európában, Kelet-Ukrajnában és a Baltikum keleti részén, ami igazán aggaszthatná a megmaradt diktatúrákat, és tudniillik aggasztja is.

                            A könyvében írja: „Európainak lenni annyit jelent, hogy az ember kritikusan tekint magára". Ön szerint az európaiak többsége így él?
                            Az önkritika – nem összetévesztve a szó perverz kommunista használatával – valóban európai érték. Az évszázadokon át gyakorolt kritika és szkepticizmus nélkül Európa nem lehetne az, ami ma – Descartes, Kant, Spinoza, Kierkegaard és Sartre után –, a legvonzóbb kontinens a földön. 2013-ban és 2014 első hónapjaiban az Európai Bizottság kulturális bizottságában foglaltam helyet azzal a céllal, hogy megalkossuk az Új Narratívát Európa számára. Azt hiszem, elbuktunk, aminek egyik oka abban keresendő, hogy a 15-20 tagból mindösszesen hárman érkeztek Kelet- és Közép-Európából. Köztük volt Konrád György, akit már évek óta ismerek és csodálok. Számomra ő testesíti meg az európaiságot, a jó gondolkodót, aki kritikus, éber, tréfás, toleráns és aki gyönyörűen beszél. Emlékeztet bennünket arra, hogy kritikusak legyünk magunkkal és másokkal szemben, hogy joggal bírunk a tekintetben, hogy a döntéshozóink komolyan vegyenek minket, és hogy a mi feladatunk az, hogy a társadalmunkat – és nem mindig a döntéshozóinkat – vegyük komolyan.

                            Ugyancsak írja, hogy „1989 egyike a legszebb fejezeteknek az európai szabadság történetében", de valami elromlott. És igen, Magyarországon az állampolgárok nagy százaléka pesszimiszta a jelennel és a jövővel kapcsolatban. Ez azonban nem csupán Magyarországra jellemző, de a bolgár, észt és a litván barátaim is hasonlóan jellemezték a szituációt saját hazájukban. Milyennek látja Magyarországot és a többi posztszocialista országot ma?
                            Pesszimizmus uralkodik, amit korábban európai mazochizmusnak hívtam, de nemcsak keleten, hanem a legtöbb európai országban, Bulgáriától és Görögországtól kezdve Olaszországon és Spanyolországon át Franciaországig és a jómódú északi országokig. Sok helyen jogosan, a gyenge gazdaságok és a munkanélküliség miatt. Máshol, mint pl. Dániában, ez a félig fasiszta tendenciák csúnya növekedéséhez vezetett, ami a nem valóságos elvárásokkal köthető össze. Ez a túl elnéző jóléti állam hatása, amely tovább már nem finanszírozható. Koppenhágában nőttem fel a 1940-es és 1950-es években, egy, a munkásosztály és az alsó középosztályhoz tartozó, családban. Az édesanyám egyedül nevelt, továbbá nagyon keményen dolgozott, de így is nagyon kevés pénzünk volt. A szegénység mindig körülöttünk ólálkodott. Akkoriban a munkanélküliek ételért könyörögtek, manapság kicsi, kényelmes lakásokban élnek, ahová a hideg és a meleg vizet is bevezették, valamint színes tévé és mobiltelefon tulajdonosai, illetve jogosultak egészségügyi ellátásra és más szolgáltatásokra is. Természetesen nincs sok pénzük, de tisztességes életet élnek, ahogy kell, de ők mégis panaszkodnak, és akadnak cinikus politikusok, akik igazat adnak nekik. Azt akarod, hogy Magyarország visszatérjen a kommunista időkbe? Feltételezem, nem. A balti államokat elég jól ismerem, azok nem akarnak visszatérni a szovjet szabályokhoz, biztonságban érzik magukat az EU-ban és a NATO-ban. Problémák mindig is lesznek, de ne panaszkodjunk!

                            A délszláv háborúk alatt a Balkánon tartózkodott, és több temérdek nehézséggel küzdő helyen is járt, de a komoly témák bemutatása mellett mindig megtalálta a módját annak, hogy az adott régió vagy ország jó oldalát is láttassa, az emberek pedig mindig központi helyen szerepeltek az írásaiban. Helyes megállapítások ezek? Előfordult, hogy valaha azt érezte, hogy nem tud semmi jót írni egy helyről vagy az ott élőkről?
                            Az emberek, főként az európaiak, mindig is központi helyet foglaltak el az írásaimban, akkor is, ha olyan hősökről szóltak, mint Petőfi Sándor, Nagy Imre vagy Hegedüs András, akivel pár évvel ezelőtt két napon keresztül beszélgettem. H.C. Andersen dán mesélő – és ne felejtsük el, hogy lenyűgöző utazó is volt – egy Isztambulról és a Boszporuszról szóló esszém központi figurája, amelyet nemrég küldtem át az Aarhus Egyetem kiadójának. Mindig az egyén az első, aki lehet taxisofőr, dunai halász, prostituált vagy épp az állam feje. Rajtuk keresztül mesélem el a történetet. Hol tartana ma a majdnem egységes Európa olyan személyek nélkül, mint Lech Walesa, a lengyel pápa, Vaclav Havel, Robert Schuman és Konrad Adenauer, vagy a bátor magyar kormány nélkül, amely 1989-ben megengedte a keletnémet turistáknak, hogy a Nyugat felé folytassák útjukat? Nem lennénk itt, ahol most vagyunk. Szeretném hozzátenni, hogy a névtelen embert mindig is előnyben részesítettem a döntéshozóval szemben. A Balkánon távol maradtam a politikusoktól és a hétköznapi embereket kerestem. Miért kellett volna egy olyan polírozott gengszterrel beszélnem, mint Milosevics? Az olvasóim sokkal több információhoz jutottak akkor, amikor a boszniai Bijelinában élő disznópásztorral találkoztam, akit a muszlim szomszédairól kérdeztem. Ó – válaszolta a közeli erdőre mutatva – ott élnek. Majd a következőt kérdeztem: Beszél velük? Igen – mondta – a puska csövén keresztül beszélgetünk. Ilyen válaszok mellett nincs szükség arra, hogy politikusokkal vagy diplomatákkal találkozz. A történet direkt és érthető, és lehetővé teszi az olvasó számára, hogy úgy érezze, ő maga is a részese.

                            Közben találkozol persze borzalmas emberekkel, és megpróbálod őket akként leírni. Nem hiszem, hogy arról vagyok híres, hogy elnézően és kedvesen bánnék a politikusokkal, főleg nem a vezetőkkel. A legtöbbjüket hazugnak és csalónak tartom, és így is írok róluk. De még a legsivárabb hely is élvezi a szimpátiámat. A balkáni háborúk alatt alkalmanként a knini szerb enklávéban tartózkodtam Horvátországban, amely még ma sem az a hely, ahová sok ember vakációzni menne. Én szerettem, még ha sok minden történt is ott, s a múltja emberi tragédiával teli. Ugyanazt érzem és írom Koszovóban, Albániát és Ukrajnát pedig igazán szeretem.

                            És végül, tervez új könyvet írni?
                            Nagyon szeretnék írni egy új könyvet, ami már a negyedik lenne. Tudom a témát: utazások és gondolatok a jelenünkben, jövőbeli kilátások – valahogy azt érzem, hogy a technológia embertelenné tesz minket. Ezenfelül a kötet nagyobb része az USA-ban játszódna. 71 évesen azonban már nem érzem magam olyan agilisnek, mint annak idején, és nagyon kevés időt tudok csak a könyvre szánni. Minden vasárnap írom a rovatomat a régi újságomba, a dán Jyllands-Postenbe, emellett próbálok időt szakítani az észt Postimees nevű újságra is. Még mindig az EU körül sürgök-forgok beszédeket tartok, és természetesen volt szerencsém interjút adni neked.

                            Per Nyholm Európaiak c. kötete a M-érték Kiadó gondozásában jelent meg és az Alexandra könyváruházakban vásárolható meg.

                            • Per Nyholm
                            • könyvrecnzió
                            • Európaiak
                              ]]>
                              info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Mon, 19 Jan 2015 22:42:00 +0100
                              Megbélyegezve – Gerő Marcell: Káin gyermekei http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2426-megbelyegezve-gero-marcell-kain-gyermekei http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2426-megbelyegezve-gero-marcell-kain-gyermekei Telt házas vetítés keretén belül mutatták be a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon Gerő Marcell Káin gyermekei című filmjét, amely nem kevés elismerés mellett végül a Diákzsűri díját vihette haza.

                              Gerő alkotása Mész András 1985-ös Bebukottak című filmjének folytatásaként értelmezhető, hiszen az akkoriban a tököli fiatalkorúak börtönében gyilkosságért raboskodó kamaszok közül hárommal újra találkozunk. Pál, Zsolt és József mára már a negyvenes éveikben járnak, s bár mindannyian más és más településen élnek, egy valami mindenképp közös bennük, a sorsuk – és talán családjuk sorsa is – örökre megpecsételődött.

                              Mindhárom férfi őszintén vall arról, hogy tetteik miként befolyásolták életüket, s ahogy a film halad előre, egyre tisztábban látja a néző is, hogy sajnos egyiküknek sem sikerült teljesen visszailleszkedni a társadalomba, mindannyian annak szélén foglalnak helyet, s a látottak alapján kevés az esélyük arra, hogy ez a jövőben változzon. Zsoltot a pszichiátrián kezelik, Pál az édesanyjával él, de rendre börtönbe kerül kisebb bűntettekért, ahogy József is, aki hajléktalanként tengődik.

                              A film gerincét Pásztor Pál családjának hétköznapjai adják, amely már csak azért sem lehet véletlen, hiszen ott mindhárom generáció megjelenik a vásznon, ami egyrészt segíthet magyarázatot találni arra, hogy annak idején, miért történt, ami történt, másrészt egy lehetséges jövőképbe is betekintést nyerhetünk azáltal, hogy megismerkedünk Pali gyermekeivel, akiket apjuk a mozgókép egy pontján arra biztat, hogy tanuljanak.

                              Van valami megindító és elgondolkodtató abban, amikor egy film egy távolba merengő kislány képével zár, aki egy kerítésen „lépdel” felénk, majd mielőtt még célba érne, a kép elsötétül. Erről, vagyis a jövő bizonytalanságáról szól ugyanis Gerő Marcell filmje, aki nemcsak a mára felnőtt Pált, Józsefet és Zsoltot szólaltja meg, de családjukat is, akik akarva-akaratlanul, de magukon viselik a múltban elkövetett cselekedetek következményeit.

                              A Gerő-mozgókép egyik legnagyobb erénye mégis az, hogy Pált, Zsoltot és Józsefet nem gyilkosként, hanem emberként mutatja be, akik mindannyian tisztában vannak tettük súlyával. Elképzelhető, hogy életük máshogy alakult volna, de a „mi lett volna, ha kérdések” mindig zátonyra futnak, inkább azt a kérdést kellene feltennünk, hogy „mi lesz ezután?”.

                              Fontos magyar filmmel állunk szemben, amelyet érdemes megnézni, hiszen lényeges társadalmi kérdéseket boncolgat, a család és a társadalom szerepétől kezdve az egyéni felelősségvállaláson át a napjainkban – még mindig köztünk élő – sztereotípiákig. A Káin gyermekei nem ítélkezik, nem próbál győzködni, noha a képsorok képesek erős érzelmi hatást kifejteni a nézőre, a film ettől függetlenül csak bemutat. Életeket, sorsokat, őszinte vallomásokat, mindennapos küzdelmeket, s egyúttal megerősíti az embert abban, hogy értékelni tudja azt a kevéske jót is, ami az életben megadatik neki.

                              A filmet a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesziválon láttuk.

                              http://www.verzio.org/hu/2014/filmek/kain-gyermekei

                              • Gerő Marcell
                              • Bebukottak
                              • Mész András
                              • Káin gyermekei
                              • Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
                                ]]>
                                info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Mon, 08 Dec 2014 22:28:25 +0100
                                Elzárva – Shosh Shlam & Hilla Madalia: Netfüggők http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2425-elzarva-shosh-shlam-hilla-madalia-netfuggok http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2425-elzarva-shosh-shlam-hilla-madalia-netfuggok   Vajon mikor tekinthető valaki netfüggőnek, egyáltalán betegség-e, s ha igen, akkor mit lehet tenni, hogy kigyógyuljon belőle az ember? Kínában már tudják a választ…

                                Kínában katonai táborokba küldik azokat a fiatalokat, akik a számítógépes (online) játékok rabjaivá váltak. Egyeseket különféle trükkel, másokat begyógyszerezve és elkábítva visznek be a „szanatóriumba”, ahol minimim négy hónapot kell eltölteniük – természetesen az internettől elzárva.

                                Olyan híreket már olvashattunk, hogy Dél-Koreában valaki egy online kávézóban halt meg játék közben, de előfordult olyan is, hogy egy pár inkább virtuális gyermekükről gondoskodott az igazi, élő csecsemőjük helyett. Ha ezeket az eseteket vesszük alapul, akkor azt kell mondanunk, hogy a netfüggőségnek igenis elég szomorú következményei lehetnek, s azokról beszélnünk kell.

                                Shosh Shlam és Hilla Madalia filmje azonban inkább csak a felszínt piszkálgatja, hiába követhetjük nyomon négy fiatal fiú és az ő szüleik kapcsolatának alakulását a gyógyulás megkezdését követően, nem leszünk okosabbak. A kezelésre szoruló fiatalok személyiségbeli változásáról csak a szülők elbeszélései alapján értesülünk, a jelenlegi állapotok viszont semmilyen abnormális viselkedést nem mutatnak. Egyikük ugyan sírva fakad, mert haza szeretne menni, de ki ne lenne szomorú, ha egy katonai táborhoz hasonló intézményben ébredne, miután a szülei begyógyszerezték.

                                A film ugyan valós társadalmi problémára/jelenségre reflektál, de nem tudja kellő mélységgel bemutatni azt. A fiatalok dialógusai érdekesnek ígérkeznek, hiszen fontos kérdéseket feszegetnek, mindamellett pedig végre valós fizikai kontaktot alakítanak ki, a filmkészítők azonban mégis inkább az intézményben uralkodó szigorú rendre fókuszáltak. Kár érte…

                                A filmet a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesziválon láttuk.

                                http://www.verzio.org/hu/2014/filmek/netfuggok

                                 

                                • film
                                • Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál
                                • Kína
                                • internet
                                  ]]>
                                  info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Sun, 07 Dec 2014 13:18:06 +0100
                                  A Journey through Europe – Per Nyholm: The Europeans http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2424-a-journey-through-europe-per-nyholm-the-europeans http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2424-a-journey-through-europe-per-nyholm-the-europeans The acclaimed Danish journalist, Per Nyholm is guiding us across time and place in his 600-page book on Europe to find out what Central Europeanness means, if such thing exists at all.

                                  The Europeans is such a book that one does not really want to put down when once has started, of course, one should have an interest in the history of Europe. It's somehow funny that when the book was nominated for the 2009 European Book Prize a French book called Europe for Dummies won. Per Nyholm's well-written and engaging piece of writing with Carsten Ingemann's absolutely stunning photos can be easily considered a book that gives us facts and stories we all should know about the old continent.

                                  Although the title suggests that we are about to gain knowledge of the whole European continent, the book focuses more on Eastern and Central Europe. Nyholm, who was the Central European and Balkan correspondent for the daily Jyllands-Posten between 1986 and 2005, mentions a couple of times in his book that the region located between the Baltic sea and the Balkans fascinates him more than the West. So he investigates whether Central Europeanness exists or not, and if it does, what it means exactly.

                                  To find some answers, Nyholm travels across Europe. He starts and ends his journey at home (in Rome and in Denmark), and in between, he visits most of the post-communist countries, including Hungary, and – geographically speaking – some other Western, Northern and Southern European states. During Nyholm's journey the reader is getting more and more familiar with the fact that every nation, country or ethnic group has its own but somewhat complicated history that still has a huge impact on today's society. Switzerland can be an exception, though.

                                  The reader learns that being a welfare state does not necessarily mean that everything is great or is heading in the right direction. Yet Per Nyholm cannot stop being optimistic about the future of Europe. He is definitely an eternal optimist who believes in a united Europe regardless of all the differences that can be listed when it comes to analysing or discussing the relationships among countries, nations or ethnic groups, and most importantly, the differences that hinder people sharing the same border to live in peace nex to each other, or the differences that sometimes escalate the problems among them. And it doesn't really matter whether we give Belgium or Kosovo as an example.

                                  As Nyholm's detailed description of the history of Europe consists of his personal memories and experiences the book cannot be treated as an objective work, but two of its greatest strengths are, in fact, its subjectivity and honesty. Nyholm, for instance, dares to face the flaws of his homeland as well as Europe without being too judgmental or pessimistic, even if he writes something like that: Genocide is also part of the European identity. But despite telling the story of a continent that is carrying a huge piece of emotional baggage, Nyholm put an emphasis on Europe as a revolutionary continent that has reached many great achievements, and surely will do even more.

                                  The fact of the matter is that, Nyholm doesn't want to tell his readers what to believe or do, he rather encourages them to ask questions, start discussions and see others as fellow Europeans instead. Certainly, in today's society national identities are either vanishing away or getting much stronger, and when the former happens there might be cases when the European identity can substitute one self's own national identity.

                                  Nevertheless, these phenomena are influenced by both external and internal factors, such as living in or far away from the homeland, personal traits as well as the prevailing political, social and economic situation, etc. So one can really say that every one of us is different and unique but we do share common values, however, what the future holds for Europe is still a mystery. What is certain that Per Nyholm is absolutely hopeful about it.

                                  To find out more read the interview with Per Nyholm!

                                  What were the greatest challenges while writing the book?
                                  Per: After having signed the contract with my Danish publisher I nearly returned it. Suddenly, the job I had been looking forward to do seemed overwhelming, the whole of Europe, all those peoples, all those cultures, traditions, landscapes, cities and the history. But after a while I calmed down. I told myself – this was after the Balkan Wars, where I had accumulated a lot of over overtime – well, easy now. You have a full year of freedom plus your regular monthly salary. Do not worry, just get started and take your time. So one rainy morning I just walked to the Stazione Termini – in those years I lived in Rome – boarded a train to wherever, and the project was started.

                                  This really was always my method: grab a notebook, leave the desk, travel into the blue, and something will happen. I love slow food, slow conversations and slow travels. In this case the journey – by train, by car, by bus, by ferry boat, rarely by plane as I hate planes – lasted, well, over two years and bringing me from the Polar waters to Cyprus and from Ireland to Eastern Ukraine. Of course, again and again, I returned to Rome to do some serious writing, to change clothes, to think, but The Europeans really were experienced on the move, often revisiting people and places, mostly in the former communist countries, which had inspired me earlier as a foreign correspondent. The writing business was not so difficult. The blend of personal observations, actual events and history seem to suit me.

                                  What does the Danish audience say?
                                  Per: The reception in Denmark was great. Was I surprised? Immodestly, I must say no. I knew the book was good. It is long sold out, and unfortunately, especially in these difficult times, nobody in my home country seems to be interested in publishing an updated edition. I am very pleased to see the book appearing in the Hungarian language. To my surprise and pleasure The Europeans was nominated for 2009 European Book Prize, also called the Delors Prize after the former president of the EU Commission. Not surprisingly, it lost to a French book, if I remember correctly it was called Europe for Dummies.

                                  A lot of things have happened since your book was published. Are you still as optimistic about Europe as you were back then? Or would you say that some recent events make you worry to a certain extent?
                                  Per: I am, as I was, an optimist on behalf of Europe. A lot of pessimism, which I call Euro-masochism, is around, but it is mostly baseless. Sure, we have very serious financial, economic and social problems, but most of the people screaming about a crisis – mostly detractors of the European unity process – do not know, what a crisis is. Crisis is, when schools, hospitals, and other essential public services disappear, when salaries and pensions are not being paid, when the state begins to dissolve. We are not nearly there, and we will not get there thanks to the discipline of the EU. The problems mentioned are now being solved slowly and painfully, and they constitute a main job – but only one main job – for the new Juncker Commission. Our situation would be much worse if we did not have the EU, the internal market etc.

                                  Europe has been around for about 1500 years, until recently to a large degree occupied with destroying itself through seemingly endless wars. Only during the last 50 years or so have we managed to live in peace, and due to this peace we have made enormous progress, but we have been also living beyond our means, and this is now being corrected, as it must be. Nevertheless, most Europeans today live a better and safer life than their parents, not to talk about their grandparents. Nations are queuing up to become members of the EU. The present generation actually is the first generation ever in Europe, which do not have to fear war with other Europeans. In anything worries me it is that these achievements are not being seen for, what they are, European achievements. Various leaders of state and government, including the Hungarian Prime Minister Orbán, whom I met in his youth, and who I admired for a while, but also Prime Minister Cameron in London, are now claiming the successes of the EU as their successes and blaming their failures on the EU. This could be a second main job for the Juncker Commission – to speak openly, to generate optimism and knowledge, to serve Europe and the Europeans rather than the European leaders.

                                  Generally, as I said, I am an optimist. I believe that within the next 20 to 30 years the present union of independent states will give way to a federated Europe, consisting of up to 40 nations, consisting of most of the present member states plus countries such as Ukraine, Belarus, Moldova, Cataluña, Scotland, the Wallons and the Flemish, of course Norway, Switzerland and Iceland, the remainder of the Balkans, and hopefully Turkey. Europe continues to be a revolutionary continent: if I would have put myself up in Vörösmarty Square 30 years ago, proclaiming that quite soon The Berlin Wall would fall, that the Baltic Republics, Hungary and the other so-called East Bloc countries would be members not only of the EU, but of NATO, I would have been sent to a psychiatric ward, not to a prison. But so it happened. We should not underestimate Europe or the Europeans. People sometimes ask me, but is there no end to Europe? Of course, there is an end. Europe ends, where the European values end. So far, these values seem to expand. Before 1989 they ended more or less at the Elbe. Now they end somewhere in Eastern Ukraine and East of the Baltics, something that should worry the remaining dictatorships, and clearly it does.

                                  You write in your book, "being European means one is critical of herself/himself". Do you think most of the Europeans live like this?
                                  Per: Self-criticism – not to be confused with the perverse communist use of this word – is indeed a European value. Without our criticism and scepticism, practised through centuries, Europe would not be, what Europe is today after Descartes, Kant, Spinoza, Kierkegaard and Sartre: the most attractive continent in the world. In 2013 and the opening months of 2014 I sat on the EU Commission's cultural committee, tasked with formulating a so-called New Narrative for Europe. Personally, I think we failed, one reason being that the committee was completely dominated by West Europeans. Of about 15 to 20 members only three were East or Central Europeans, among them György Konrád, whom I have known for years and who I admire. To me he incarnates the European spirit, a good thinker, who is critical, awake, humorous, tolerant and has a beautiful language. He reminds us that we have a duty to be critical of ourselves, every day, of our thinking, our actions, our estimation of ourselves and others, that we have a right to be taken seriously by our rulers and a duty to take our societies – not always the rulers – seriously.

                                  You also write, "1989 is one of the most beautiful chapters of the history of European freedom" but something went wrong. And yes, in Hungary a great percentage of the citizens is quite pessimistic about the present and the future. However, this is not a peculiar phenomenon only to Hungary, my Bulgarian, Estonian and Lithuanian friends have described the situation prevailing in their homeland fairly similarly. How do you actually see Hungary and other post-socialist countries right now?
                                  Per: There is a wave of pessimism, what I earlier called Euro-masochism, not only in the East, but also in most European countries, from Bulgaria and Greece over Italy and Spain to France and onto the very well-to-do Nordic countries. In many places it has its reasons, including weak economies and unemployment. In others, such as Denmark, where it has let to an ugly growth of semi-fascistic tendencies, I believe that it has to do with unrealistic expectations, the effect of an over indulgent welfare state, which can no longer be financed. I grew up in the 1940s and 1950s in an area of Copenhagen, somewhere between working class and lower middle class. My mother was alone with me, and she worked hard and had very little money. Poverty was just around the corner. The unemployed of those days went begging for food. Nowadays mostly they live in comfortable small flats with hot and cold water, a colour TV and a mobile phone as well as have access to health and other services. They do not have a lot of money, of course not, but they live decently as they should. Still, they complain, and there are cynical politicians who tell them that they are right. Do you want in Hungary to go back to communism? I suppose not. I know the Baltic countries fairly well: They do not want a return to Soviet rule; they feel safe in the EU and NATO. There are problems, sure. But do not complain!

                                  You were in the Balkans during the Yugoslav Wars, and you've visited many other places facing many difficulties, but besides presenting those serious issues you've always found the way to show the good side of that particular region or country, and I would say that people are always in focus. Would you say these are correct observations? I'm also wondering whether you have ever felt that you cannot write something good about a place or its people?
                                  Per: The human being, actually the European, has been always in the midst of my writing, whether it is concerned with about heroes like Sándor Petőfi and Imre Nagy or even András Hegedűs, with whom several years ago I talked for two days. H.C. Andersen, the Danish storyteller and – let us not forget the he was an impressive traveller – is near the centre of a long essay on Istanbul and the Bosporus, which I just delivered to the publishing house of Aarhus University. The individual, whether it is a taxi driver, a fisherman on the Danube, a prostitute or a head of state, almost always comes first. It is through her or him that the story is being told. Where would our almost united Europe be without figures such as Lech Walesa, the Polish pope, Vaclav Havel, without Robert Schuman and Konrad Adenauer, and without the courageous Hungarian government, which in 1989 allowed its East German tourists to continue to the West? We would not be where we are. That said, I would like to add that I always preferred the anonymous person to the ruler. In the Balkans I stayed away from politicians in favour of ordinary people. Why should I talk to a polished gangster like Milosevic? My readers gained much more from meeting a swineherd near Bijelina in Bosnia, whom I asked what had happened to his Muslim neighbours. "Oh", he answered – pointing to a not too distant forest – "they are over there". I then asked him: "Do you talk to them?" "Yes", he said, "we speak together through the muzzles of our rifles". With such an answer you do not need to meet politicians or diplomats. The story is served directly and understandably and in a way that makes the reader feel that he or she is present.

                                  In between, you meet, of course, terrible people, and you try to describe them as such. I do not think that I am known for being lenient or nice to, for example, politicians, especially, the leading sort. I consider many of them liars and swindlers, and I write so. But even the bleakest of the places have my sympathy. During the Balkan wars I was occasionally in the Serb enclave of Knin in Croatia. Even today it is not a place, where many people would go for their vacation. I loved it even though it is so full of colour, of human tragedy, and of history. I feel the same – and write it – in Kosovo. Albania and Ukraine, I positively love.

                                  And finally, are you planning to write a new book?
                                  Per: I would very much like to write a new book, which would be my fourth one. I know the theme: travels and thoughts in our present time, our future prospects, where I fear that we are being dehumanized by all this new technology, and much of it would be placed in the USA. But being 71 years of age I do not feel as agile as before, and I have very little time at my disposal in fact. I write every Sunday a column in my old newspaper, Jyllands-Posten, in Denmark, I try to find time for the newspaper Postimees in Estonia, I am still on the fringes of the EU, I do talks, and, of course, I had the pleasure of this interview with you.

                                  Per Nyholm's The Europeans was published by M-érték Publishing House and is available in the Alexandra bookstores.

                                  Photos: Carsten Ingemann

                                  • Per Nyholm
                                  • book
                                  • review
                                  • The Europeans
                                    ]]>
                                    info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Mon, 24 Nov 2014 20:24:01 +0100
                                    Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál 2014 http://humanamagazin.eu/hirek/hirek-itthonrol/sajtokozlemenyek/item/2423-verzio-nemzetkozi-emberi-jogi-dokumentumfilm-fesztival-2014 http://humanamagazin.eu/hirek/hirek-itthonrol/sajtokozlemenyek/item/2423-verzio-nemzetkozi-emberi-jogi-dokumentumfilm-fesztival-2014   2014. november 11-én 11. alkalommal jelentkezik a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál, amely idén is rengeteg érdekes filmmel és témával várja az érdeklődőket. Idén mintegy 62 film érkezik 26 országból a fesztiválra.

                                    Friss, kreatív dokumentumfilmeket láthatunk a világ minden tájáról: belorusz alternatív színházról, iráni mullahokról, ruandai focistákról, amerikai hajléktalanokról, ukrán forradalmárokról, eritreai menekültekről, csehszlovák terroristákról, vándorló magyarokról. Dokumentumfilmek, beszélgetések az emberi jogokról, szakértők, diákvetítések és rengeteg izgalmas program várja idén is az érdeklődőket.

                                    A Verzió immár tíz éve hirdeti a nyitott társadalom, a demokrácia és a tolerancia fontosságát a kreatív dokumentumfilmezés bőséges terméséből szemezgetve. A Verzió egy olyan új fórumot teremtett, ahol a filmeket, a különféle témákat más és más szemszögből és értelmezésben vizsgálhatjuk kreatív és kritikus módon. A dokumentumfilmek és az emberi jogok iránti elkötelezettségünkből fakadóan, és az OSA Archívum nélkülözhetetlen intézményi támogatásával a Verzió továbbra is a filmek nyelvén szólal fel az emberi jogokért. 

                                    AZ IDEI PROGRAM AZ ALÁBBI SZEKCIÓKBÓL ÁLL:

                                    Nemzetközi panoráma – válogatás a legfrissebb kreatív dokumentumfilmek legjavából a világ minden tájáról.

                                    Magyar panoráma – emberek, arcok, sorsok: társadalmi körkép Magyarországról.

                                    Digitális generáció – amely azt vizsgálja, hogyan befolyásolja életünket a digitális fejlődés valamint a korlátlan internet hozzáférés.

                                    Hol a Magyar? – a világ különböző helyein élő magyarok életét veszi górcső alá.

                                    Reaktív állampolgár – az atomenergia társadalmi költségeiről.

                                    Tiltakozók – villámkörkép a világban zajló cenzúra, elnyomás- és korrupcióellenes tiltakozásokról.

                                    Fókuszban India – a mai indiai társadalom ellentmondásait tárja fel és kreatív módon használja a filmet a változások előindítására és dokumentálására.

                                    Helsinki 25 – a Magyar Helsinki Bizottság 25. születésnapját ünnepli a migrációról, cenzúráról, etnikai diszkriminációról készült filmekkel és beszélgetésekkel, valamint a kelet-európai rendszerváltás történetének és örökségének megvitatásával.

                                    Verzio DocLab – Workshop filmeseknek, producereknek és a közönség érdeklődő tagjainak arról, hogy milyen az a dokumentumfilm, amely nem csak a hazai közönség figyelmére tarthat igényt, Stefano Tealdi szervezésében és vezetésével.

                                    DunaDOCK MasterClass – a sorozat lehetőséget kínál, hogy elmerüljünk a filmkészítés rejtelmeiben olyan díjazott filmesek segítségével, mint Kerekes Péter, Petra Lataster Czisch, Peter Lataster és Gerő Marcell.

                                    A legjobb filmnek járó díjat idén is a közönség adja; a legtöbb szavazatot kapott film 1.000 dollárban (USA) részesül.

                                    Időpont: Budapest, 2014. november 11-16.

                                    Helyszínek: Toldi Mozi Budapest, V., Bajcsy-Zsilinszky út 36-38., tel.: 472 0397, Művész Mozi Budapest, VI., Teréz krt. 30. tel.: 459-5050, Cirko-Gejzír Mozi Budapest, V., Balassi Bálint u. 15-17., tel.: 269-1915, Kino Budapest, XIII, Szent István krt. tel.: 224-5600, OSA Archívum Budapest, V., Arany J. u. 32., tel.: 327-3250

                                    Fesztiválbérlet: 4500 Ft November 10-ig; 5000 Ft November 11-től, jegyek: 900 Ft.

                                    Bérlet vásárolható november 3-tól a Toldi és a Művész mozi jegypénztárában. www.verzio.org info@verzio.hu

                                    A 11. Verzió Fesztivált a Verzió Film Alapítvány és az OSA Archívum szervezi.

                                     Kép: Verzió Facebook-oldala (EUROMAIDAN. ROUGH CUT)

                                    • filmfesztivál
                                    • emberi jogok
                                    • kultúra
                                      ]]>
                                      info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Sajtóközlemények Sat, 08 Nov 2014 18:38:08 +0100
                                      A krízistől a katasztrófáig http://humanamagazin.eu/hirek/hirek-itthonrol/sajtokozlemenyek/item/2422-a-krizistol-a-katasztrofaig http://humanamagazin.eu/hirek/hirek-itthonrol/sajtokozlemenyek/item/2422-a-krizistol-a-katasztrofaig   Az Irakban uralkodó katasztrófális állapotoknak a kisebbségek a legnagyobb vesztesei, állítja a Minority Rights Group International (MRG) és a Ceasefire Centre for Civilian Rights jelentése, mely a vallási és az etnikai kisebbségek helyzetéről készült első átfogó elemzés az Iraki és Levantei Iszlám Állam (ISIS) előretörése óta.

                                      Az idén kilenc hónap alatt több mint 12.000 civil vesztette életét Irakban, és a kisebbségek – a káld asszírok és az örmény keresztények, a türkmének, a jazidik, a kaka’i közösség, a sabakok, a mandeánusok, a bahá’iok, a faili csoporthoz tartozó kurdok, a fekete irakiak és a romák – voltak a támadás elsődleges célpontjai, nyilatkozta a jogvédő szervezet.

                                      Az ISIS által ellenőrzött területeken a kisebbségekhez tartozókat tömegesen kivégezték, vagy arra kényszerítették őket, hogy térjenek át az iszlámra, illetve sokan közülük emberrablás, kínzás, nemi erőszak áldozatává váltak vagy megsemmisítették a vagyontárgyaikat. A kisebbségeknek több ezer éve otthont adó Nínava tartományból legalább félmillió embernek kellett elmenekülnie, gyakran mindössze egy kis batyuval a hátukon.

                                      „Az ISIS rémisztő sebességgel viszi végbe az évek óta tartó etnikai tisztogatást. Már-már a kihalás veszélye fenyegeti ezeket a népcsoportokat, mert olyan szinten lecsökkent a létszámuk a kivándorlás és a mészárlások miatt”, közölte Mark Lattimer, az MRG ügyvezető igazgatója.

                                      Az iraki kisebbségek helyzete azonban nem kifejezetten 2014-ben vált katasztrofálissá. Az MRG évek óta figyelemmel követi a kisebbségek ellen elkövetett merényleteket, kínzásokat, emberrablást, fegyveres rablást és a vallási rituálékat célzó bombatámadásokat. „Mivel a kisebbségeknek általában nincsen sem saját hadseregük, sem törzsi védelmi egységeik – ellentétben a velük élő többségi csoportokkal – ezek a népcsoportok különösen kiszolgáltatottak. Az iraki szövetségi kormány megmutatta, hogy vagy képtelen megvédeni a kisebbségeit, vagy nem is áll szándékában megvédeni őket. Az esetek nagy többségében a nyomozásokat nem megfelelően folytatják le, az elkövetők büntetlenül megússzák, és gyakran feltételezhető a hivatalos szervek bűnrészessége”, tette hozzá Lattimer.

                                      Azok a kisebbségek, amelyek Irakban maradnak, bárhol is legyenek, folyamatos rettegésben élnek, olvasható a jelentésben. Vallási központjaik támadások céltáblái és a közösség tagjai félnek nyíltan felvállalni vallási hovatartozásukat. A fejlesztésekből az állam szándékosan kihagyja a nekik lakhelyül szolgáló térségeket, és ezért ezen népcsoportok tagjainak komoly akadályokat kell leküzdeniük ahhoz, hogy iskolába járhassanak, munkát vállalhassanak, biztosítsák a lakhatásukat, és legyen hozzáférésük az egészségügyhöz vagy más alapvető szolgáltatáshoz.A jelentés szerint sürgősen intézkedni kell azért, hogy ne folytatódjon az ország legkiszolgáltatottabb állampolgárainak a mészárlása. „Meg kell állítani az iraki kormányt és a biztonsági erőket eluraló szektariánizmust, és Irakban, illetve nemzetközileg egyaránt számon kell kérni azokat, akik felelősek a kisebbségek ellen irányuló támadásokért”, közölte Lattimer. „A konfliktusban szereplő összes félnek tiszteletben kell tartania a nemzetközi humanitárius jog előírásait, és be kell tiltania minden légi támadástvagy más olyan támadást, amely aránytalanul magas polgári áldozattal járna.”

                                      Átfogó kutatáson és a közelmúltban készült interjúkon alapuló, A krízistől a katasztrófáig: a kisebbségek helyzete Irakban c. jelentés a 2013 és 2014 között történt legfontosabb emberi jogi sértéseket és a társadalmi, a gazdsági, a jogi és a kulturális területeken tetten érhető hátrányos megkülönböztetés különböző megjelenési formáit foglalja össze.

                                      Image: http://sachtimes.com/en/world/middle-east/764-what-isis-is-doing-while-gaza-grabs-the-headlines

                                       

                                      • Minority Rights Group International
                                      • jelentés
                                      • ISIS
                                      • Iraki és Levantei Iszlám Állam
                                        ]]>
                                        info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Sajtóközlemények Tue, 14 Oct 2014 21:43:48 +0200
                                        Csak egy turista vagy?! – Ruben Östlund: Lavina http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2421-csak-egy-turista-vagy-ruben-ostlund-lavina http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2421-csak-egy-turista-vagy-ruben-ostlund-lavina   Ruben Östlund a 2012-es Play – Gyerekjáték című filmje után ezúttal családi drámát rendezett, de a már megkezdett úton haladt tovább, hiszen a Lavina is fontos társadalmi kérdéseket vet fel, bár már nem annyira dokumentarista stílusban, mint a svéd korábbi játékfilmjei.  

                                        A magyar címalkotók ismételten mellélőttek kicsit, bár jelen esetben inkább csak a hangsúlyt helyezték máshová, a svéd mozgókép címének szó szerinti fordítása ugyanis Turista lenne, amely nemcsak arra utal, hogy a svéd-norvég család épp a francia hegyekben nyaral, de a férfi családban betöltött szerepére is. Ruben Östlund, ahogyan már megszokhattuk tőle, most is éles kritikai hangot üt meg, ezúttal azonban nem merészkedett olyan messzire, mint, mondjuk, tette azt a Play című drámájával.

                                        A Lavina történetét akár egy mondattal össze lehetne foglalni: egy négy főből álló, svéd-norvég család a francia hegyekben nyaral, a kezdeti boldog óráknak viszont egy lavinának köszönhetően rövidesen vége szakad, így a csalódottság, a keserűség és a bizonytalanság érzete keríti hatalmába a szülőket és gyermekeiket. Történik ugyanis, hogy a család békésen ebédel az étterem teraszán, ahol mindenki a közeledő hózuhatagot filmezi, majd amikor az nem áll meg, a vendégsereg menekülni próbál, s az apa ahelyett, hogy a családját mentené, a fiát is majdnem félrelökve az iPhone-jával és a kesztyűjével a kezében rohanni kezd. Miután a veszély elmúlt, mindenki visszaül a helyére, az apa is, és mintha mi sem történt volna, viccelődni kezd a lavináról, amely után már semmi sem lehet a régi. Az anya próbál magyarázatot találni, és meglepően tapasztalja, hogy páran bizony más életfelfogás szerint élnek, mint ő, de ettől függetlenül a maguk módján felelősséget vállalnak tetteikért. A külvilág azért nem átall olykor lesújtó véleményt formálni róluk…

                                        De vajon ki tudja jobban, hogy mi a jó az egyén és a családja számára? Miért gondoljuk úgy, hogy csak egy családmodell működik? Miért hisszük, hogy mindenkinek ugyanúgy kell élnie? Egyáltalán miért állítunk fel maguknak olyan íratlan szabályokat, amelyeket bizonyos helyzetekben valószínűleg úgy sem tudunk betartani? Kivel beszéljük meg a problémáinkat: a párunkkal vagy barátokkal, esetleg házassági tanácsadóval? Vagy kezdjünk minden napot új lappal, ahogy a hókotrók minden egyes nap kezdetén eltüntetik a tegnap nyomait? Valamint miért tekintjük – még a 21. században is – annyira természetesnek, hogy a férfi a család feje? Ezek mind olyan kérdések, amelyek megfogalmazódhatnak a nézőkben, de válaszokat ne nagyon várjon senki.

                                        Östlund a Play című filmjéhez hasonlóan egy megoldásra váró helyzettel zár, de a Lavina, ellentétben a 2012-es mozgóképpel, már ízig-vérig játékfilm, a rendező dokumentumfilmes múltja a legkevésbé sem látszik már rajta, a táj és az emberi interakciók azonban még mindig központi szerepet foglalnak el. A dráma Bunuel A burzsoázia diszkrét bája c. 1972-es művét idézi meg, legalábbis ami a drámai és komikus elemek vegyítését illeti. Az operatőri munka és a színészi játék remek, bár senkinek nem ajánlom a film előtt megnézni az Äkta människor c. svéd sorozatot az apát játszó Johannes Bah Kuhnke személye miatt.

                                        Ruben Östlund játékfilmje nem véletlenül részesült remek kritikai fogadtatásban, a Lavinában a zenehasználattól kezdve a dialógusokon át minden működik, nincsenek üresjáratok. Emellett az ironikus hangvétel lehetőséget teremt arra, hogy nevetések közepette kicsit mindenki magába nézzen, valamint elgondolkozzon a saját és a társadalom által felállított értékrendek létjogosultságán.

                                        Ruben Östlund Lavina c. filmjét a Cirko Film forgalmazza.

                                        • Ruben Östlund
                                        • Lavina
                                        • Play
                                        • Cirko Film
                                        • család
                                          ]]>
                                          info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Thu, 09 Oct 2014 17:35:02 +0200
                                          A Creative Way to Handle Racism http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2420-a-creative-way-to-handle-racism http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/kultura/item/2420-a-creative-way-to-handle-racism Racism is still one of the world's sicknesses, and probably it will never vanish, but that doesn't mean people cannot – or shouldn't – stand up against it. Nelson Mandela once said: "No one is born hating another person because of the color of his skin, or his background, or his religion. People must learn to hate, and if they can learn to hate, they can be taught to love, for love comes more naturally to the human heart than its opposite."

                                          So it's not a surprise that several – artistic and cultural – projects have been introduced to the public throughout the world in the past few years. Many include music in their peaceful anti-racism movement to educate and motivate human beings. Musiker Mot Rasism (Musicians Against Racism), which has started as a one-man project, brings together musicians to – as Alexander Goldmann, the founder of the Swedish organization – "influence our audience to take a stand against racism in their everyday life and in politics and, perhaps most important, to get them to influence others". Humana Magazin has interviewed him in order to emphasize the fact that it's possible to handle racism in a creative way.

                                          When did you decide to found Musiker Mot Rasism (Musicians Against Racism)?
                                          In October 2012 racism was escalating in Sweden. For the first time, populistic anti-immigration party ("far-right" or "extreme-right" doesn't really apply to SD) Sverigedemokraterna reached the position as the third largest party in Sweden. Islamophobia was increasing with a peak when religious calls, the Adhan, were allowed once a week from a mosque in Fittja. The leader of Sverigedemokraterna, Jimmie Åkesson has proclaimed Islam as the greatest threat to Sweden since World War II. I was frustrated with the fact that racism was becoming part of the political agenda and even more with how racism had become a part of everyday life, in social networks, at work, at the pub etc.

                                          As a musician myself a natural way to react was to bring together other musicians interested in this cause and to arrange concerts with a positive anti-racism theme. It turned out to be easy to find artists to join the cause and on the 22nd of March 2013 the first gala against racism took place in Gothenburg. Alexander Bengtsson (and Daniel Poohl from Stiftelsen Expo) use the term "positive anti-racism" that has been one of the main ideas behind Musiker Mot Rasism. We arrange concerts and shows with a serious anti-racist message, but in a positive and relaxed atmosphere. Our main purpose is to influence our audience to take a stand against racism in their everyday life and in politics and, perhaps most important, to get them to influence others.

                                          How is the organization structured?
                                          Musiker Mot Rasism started as a one-man project but became an organisation in June 2013. In late 2013 MMR had branches in Gothenburg, Stockholm and Malmö. The three regional divisions have the same agenda, the same homepage, the same graphics etc. We collaborate with Stiftelsen Expo, Sensus (an educational association) and Kultur i Väst (a regional culture organisation) among others. All arrangements are non-profit and MMR is politically and religiously independent.

                                          What do you think the root of racism is here in Sweden?
                                          Racism is a disease with a long history in every country and like a disease it tends to sometimes decrease and sometimes increase. In Sweden it increased in the mid 90s and is now increasing again. The reason for this could be many things. One could be political fatigue, mistrust of politicians in general which paves the way for untraditional and populistic parties. Another reason is segregation: when people never meet, it is hard to establish understanding for different ways of living, different cultures and religious views. As anti-immigration becomes part of the political agenda it makes it easier for people to express and share racist views that used to be uncivilized. Social networks on the Internet are also huge arenas for spreading racist views.

                                          Why have you chosen music as a tool to achieve your goals?
                                          As a musician myself it was a natural starting point. The fact that all music comes from meetings between different cultures and traditions is also a heavy argument against racism. Nationalists tend to look for some national identity in literature, music, arts etc., but, of course, there's no such thing without interaction of other cultures. In addition, music is a powerful tool to deliver messages and an important part of most people's lives.

                                          How do you choose bands and musicians to perform at your galas?
                                          We try to work with local bands in our cities. When we want to reach more people, we choose popular bands and when we work with smaller arrangements we get the opportunity to work with smaller bands, some of the best have been young hip hop artists. We have also worked with photographers, and we hope to work with dancers and other arts in the near future.

                                          In March we will have galas in Stockholm, Gothenburg and Malmö. For these galas we try to book a broad selection of artists with different cultural backgrounds and with 50% women. Most festivals fail to involve female artists, which is ridiculous as there are so many, who are, of course, equal to male artists.

                                          Do you have a target audience or would you like to reach as many people as possible?
                                          We want to reach as many people as possible, which is why we arrange galas in the three largest cities in Sweden. As we work with popular music, mostly rock and pop, we mostly reach a somewhat younger audience, though we have worked with jazz artists as well, all depending on what venue we're using.

                                          How have people responded to your activities?
                                          With great interest and enthusiasm. Artists are keen to perform at our concerts and people in general are supportive. Organisations are eager to collaborate with us.

                                          What sort of challenges have you had to overcome so far?
                                          The economic issues, of course. Even though the artists play without being paid, there are great costs involved. There's also the problem that all non-profit organisations must face, the limited time one can put down in a project when you have kids, jobs, bands etc. Reading about yourself on racist websites is no fun, but so far there has been no real personal threats.

                                          What do you think your impact of your work is? What do you consider success?
                                          When we have managed to make people take a stand against racism in their everyday life, that is success. In 2013 there has been a couple of arrangements similar to ours and if we have inspired them, that's something to be proud of! I see Musiker Mot Rasism as a part of a larger anti-racist movement, and I am sure that our success lies in how we together manage to take away racism from the political agenda in election year 2014.

                                          How does Musiker Mot Rasism fit into the Swedish civil society? What are some peculiarities of the Swedish civil sphere in fact?
                                          Swedes have a long tradition of working in organisations, most of them being non-profit. One of the major problems with the anti-racism movement in Sweden is that there are so many small organisations that don't collaborate. As opposed to most anti-racism organisations MMR has the advantage of being politically and religiously independent, and therefore being able to attract people from different backgrounds.

                                          What are your plans for the future?
                                          For now, we are busy with planning the galas in March and some other arrangements before the elections in September. We have some vague plans for national collaborations, working with some Swedish festivals, some concerts we want to do etc., but as a rather small organisation we have to focus on one thing at a time.

                                          Photos: Musiker Mot Rasism's Facebook page

                                          • Musiker Mot Rasism
                                          • Sweden
                                          • interview
                                            ]]>
                                            info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Kultúra Wed, 08 Oct 2014 19:46:53 +0200
                                            Knowledge is Power http://humanamagazin.eu/english/articles/item/2419-knowledge-is-power http://humanamagazin.eu/english/articles/item/2419-knowledge-is-power   Knowledge is Power is a campaign that wants to inspire peer-to-peer communication about the importance of education for young Roma in Hungary and empower them to excel. This project is also an excellent example of representing the Roma community in “another” and rarely seen way.

                                            “Slam poetry is such genre that is very popular among the youth and includes a wide variety of people on the grounds that it reaches out more social layers in society at the same time”, says Kristóf Horváth, one of main slammers in Hungary, and who is the artistic director of the project. “It’s a really powerful tool to create a community”, he continues.

                                            This community might exist in some places in Hungary but discrimination against Roma people and even segregation is still noticeable here and there. Most of the time the media coverage just worsens the situation, especially in rural areas.

                                            “In the rural area the Roma communities are more vulnerable than the non-Roma communities”, says Vera who has participated in the project. She’s also mentioned that the majority of the Roma youth in Hungary isn’t provided by great educational standards. Answering the question of the importance of being part of this project Mizó’s added that “the number of those who, for instance, get into the higher education is really low because they don’t have the opportunity or there is nothing that motivates them”.

                                            According to the statistics of 2011, 315 583 people identified themselves as Roma, which means the Roma community is the largest minority group in Hungary. This number will probably increase in the future so will the number of Roma children and young people who have to face stereotypes day by day, which sometimes hinders them to prove themselves to both the society and themselves, to prove that they are capable of doing anything.

                                            Horváth’s aim with the project reflects upon this phenomenon: “My aim with the programme was to meet talented and committed young people from the entire country whom we can empower and involve in the slammer’s community, so they can be role models for other kids who live in their surroundings. The process has started up, and it’s pleasure to see that the applicants opens up more and more.”

                                            Cris is one of the role models. He admits he wasn’t always interested in studying “but, luckily, there were people who help him realize there is another way so now it’s [his] turn to help”. While he and Mizó are fairly optimistic about the success of the programme, Vera is fairly pessimistic, though she finds it a good initiative but she thinks, “it is needed more than that”. In any case, it’s a good starting point.

                                            The campaign was launched in February on YouTube and is supported by the Roma Education Fund (REF), which was created in the framework of the Decade of Roma Inclusion in 2005. Its mission and ultimate goal is to close the gap in educational outcomes between Roma and non-Roma.”

                                             

                                            Written by Barbara Majsa

                                            The article was originally written for the course Minority Realities in the News organized by Minority Rights Group International.

                                             

                                            • slam poetry
                                            • Kristóf Horváth
                                            • Roma communities
                                              ]]>
                                              info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Articles Fri, 03 Oct 2014 20:32:32 +0200
                                              Hungary Still Faces Challenges http://humanamagazin.eu/english/articles/item/2418-hungary-still-faces-challenges http://humanamagazin.eu/english/articles/item/2418-hungary-still-faces-challenges     Hungary is among those European Union member states that probably won’t meet its commitment to donate 0.33 per cent of national income as development aid by 2015.

                                              The reason for Hungary won’t be able to contribute 0.33 percent of national income as development aid in two years originates in the country’s financial conditions. In 2011 the Ministry of Foreign Affairs explained the situation by emphasizing the lower disbursements made from the general EU budget for external assistance and the change in the HUF/USD exchange rate.

                                              One year earlier Brigitta Jaksa, the policy consultant of Demnet.org, elaborated on the historical elements, namely most of the EU13 countries that once belonged to the Soviet Union don’t really have experience in international development projects and lack the expertise in the field. However, many of them – including Hungary – have specific experience of dealing with development issues such as post-conflict reconstruction and displacement of people in the Balkans within their own or neighbouring countries.

                                              The European Union is the world’s largest supplier of international development aid.The aim of international development is to reduce poverty and improve living conditions in countries in the 'global South' that were formerly colonized and are less developed economically. Joining the EU every state automatically becomes international development aid donor. By 2015 all states should meet an Official Development Assistance target figure: ‘old’ member states should be donating 0.7 per cent and the EU13 states joined in 2004 aim to donate 0.33 per cent.

                                              In Hungary the level of Official Development Assistance (ODA) / Gross National Income (GNI) decreased from 0,11 % in 2011 to 0,10 % in 2012. Aid also decreased in absolute figures, from € 100 million in 2011 to € 92.5 million in 2012. The majority of the Hungarian aid was provided multilaterally through several countries, the minority of the aid, on the other hand, consisted of bilaterally supplied aid that a country gives to another. Refugee and students costs, the measures of which also decreased, were also included. The economic survey of Hungary 2014, however, revealed that “Hungary has exited from recession in early 2013, but the recovery will be modest”, which hopefully positively influences the degree of development aid.

                                              In Hungary, development cooperation is the responsibility of the Department for International Development Cooperation and Humanitarian Aid within the Ministry of Foreign Affairs. The national platform bringing together NGDOs is called HAND that has more than 20 members. Humanitarian faith-based organizations, African organizations and global education organizations work together to shape Hungarian development policy and implement projects. Hungarian aid development NGOs are located in India, Kenya, Moldova, South Korea and Occupied Palestinian Territories among other places.

                                              Some of Hungary’s main preferences are  “to preserve and support international peace and security, and to create and sustain regional, political and economic stability; to protect human rights and equal opportunities, to strengthen democracy and civil society structures, and to support local community autonomies; to reduce poverty, and contribute to sustainable economic and social development”.

                                               

                                               

                                              Written by Barbara Majsa

                                              The article was originally written for the course Minority Realities in the News organized by Minority Rights Group International.

                                              Sources:

                                              http://minorityrightscourse.org

                                              http://www.oecd.org/economy/economic-survey-hungary.htm

                                              http://aidwatch.concordeurope.org/hungary/

                                              Images: www.concordeurope.org;

                                               

                                              • Hungary
                                              • European Union
                                              • Official Development Assistance
                                                ]]>
                                                info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Articles Fri, 03 Oct 2014 20:09:31 +0200
                                                Shall I Stay or Go? http://humanamagazin.eu/english/articles/item/2417-shall-i-stay-or-go http://humanamagazin.eu/english/articles/item/2417-shall-i-stay-or-go   Approximately 9000 Meskhetians have been registered to receive repatriate status in their ancestral land, Georgia. Even though several external obstacles (e.g. governmental, financial and security issues) hinder their resettlement, some evidence suggests that human factors such as age have also impact on the decision of resettling in Georgia.

                                                The repatriation of the Meskhetian communities to Georgia has received international attention in the past two decades. However, the actual repatriate process taken place on the local level is still slow and lacks of essential resources and impact despite the fact that the Law on Repatriation was also adapted in 2007. A project called “Facilitating Civil Integration and Promoting the Rights of the Repatriated Meskhetian Community in Georgia conducted between 2012 and 2014 cannot be considered a real success either as Konstantine Peradze, who works at the Open Society Foundation Georgia and is coordinating the “Advancing National Integration” project, explains himself: “We didn’t manage to achieve major goals, which was to support the government in repatriation; the actual repatriation was delayed and I’d say it still hasn’t occurred. There were minor achievements, like supporting the government to draft and initiate by laws to ease the repatriation process itself but other than that we didn’t get initial results.” Additionally, the project isn’t going to be continued because donors don’t show further interest in supporting the repatriation.

                                                Human factors have to be taken into consideration besides the so-called external ones when it comes to exploring the decision on resettling in Georgia. Tom Trier, George Tarkhan-Mouravi and Forrest Kilimnik in their book Meskhetians: Homeward Bound... elaborates on the Meskhetians’ collective identity and their feelings for and their connection to their ancestral homeland as well as differentiate between home and homeland comparing the younger and the older generations of the Meskhetians. While the former group consider Central Asia, the latter one Georgia as their homes, more specifically the region of Samtskhe-Javakheti. There are no official statistics on “gender / age composition of the applicants, as that involves personal data that is protected by law (similar to refugee personal information – which has a higher degree of protection)”, says Peradze, “but from my experience its entire families that have applied to repatriation so we have a usual mix of age / gender. Although older generation is more eager to repatriate as they have been carrying this idea for all their lives, while younger ones seem to be well integrated in places of their residence”, he continues. Some stories of Meskhetian individuals can be read on Repatriation.ge[1] as well.

                                                The Meskhetians are originally from the Samtskhe-Javakheti region, but Stalin ordered their deportation from Georgia to Central Asian countries such as Azerbaijan, Kazakhstan, Kyrgyzstan and Uzbekistan in 1944. Meskhetians are mentioned among those peoples whose rehabilitation still hasn’t been fulfilled yet. Nevertheless, not just the Meskhetians’ history, but also the circumstances of their rehabilitation is a complex issue that is needed to be discussed and reflected upon in more detail and from different angles in the future.

                                                 

                                                Photos: ataccdayton.org; www.prayway.com

                                                Written by Barbara Majsa

                                                The article was originally written as an assignment for the course Minority Realities in the News organized by Minority Rights Group International.

                                                 

                                                 


                                                [1]http://repatriation.ge/index.php?m=14

                                                 

                                                • Meskhetian
                                                • Georgia
                                                • Konstantine Peradze
                                                • Open Society Foundation Georgia
                                                  ]]>
                                                  info@humanamagazin.eu (Majsa Barbara) Articles Fri, 03 Oct 2014 19:50:06 +0200
                                                  Foglaltház, másképp http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/civil/item/2414-foglalthaz-maskepp http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/civil/item/2414-foglalthaz-maskepp     Vajon mit rejt belülről egy gyárépület? Miért élnek fiatalok és idősek foglaltházakban? Hogyan szerveződik a maastrichti vegán közösség? Milyen előnyökkel jár a vegán életmód? 

                                                  Amikor pár hónapja megérkeztem Maastrichtba, annyit tudtam Hollandia egyik legrégebbi városáról, hogy itt írták alá a maastrichti szerződést 1992-ben, ami aztán szép lassan az Európai Unió kialakulásához vezetett. Minden délután munkából hazafelé bicikli hiányában a buszról figyeltem az inkább belgának tűnő város utcáit, mígnem megakadt a szemem egy fura, fémből készült szoborcsoporton egy gyárkomplexum mellett. Pár nappal később, mikor eldöntöttem, hogy kiderítem, mit keresnek egy elhagyatott gyárépület közelében színesebbnél színesebb graffitik és furcsa szobrok, egy lengyel kolléganőm meghívott egy vegán főzőestre. A főzés pedig pont ezen a furcsa helyen volt, egy hatalmas tölgyfára épített faház konyhájában. Mikor először megérkeztünk a barátaimmal az estre, azt éreztük, hogy a legvadabb gyerek- és kamaszkori álmaink válnak valóra. Fel-alá mászkáltunk az épületek között, képeket készítettünk és rögtön felmásztunk a fa tetejére épített faházba. A faház teraszán fiatalok beszélgettek és nevetgéltek, némelyikük füves cigit sodort, vagy biosört ivott, és az egész jelenet inkább egy hetvenes évekbeli hippifilmre hasonlított, mintsem egy kora júniusi holland estére.

                                                  A barátaimmal a kedd esti főzés állandó programmá vált, és heteket töltöttem azzal, hogy megismerkedhessek azokkal, akik a főzőestet indították, illetve akik szobafoglalóként az elhagyott gyárhelyiségekben élnek. Bár én nem tudnám elképzelni, hogy beköltözzek egy elhagyott gyárépület egy sarkába, de valahogy mégis vonzónak tűnik, hogy lehetséges lakbér nélkül, kommunaszerű körülmények között, „erőszakmentes” elveket követve élni a város közepén. A közösség legidősebb lakója egy nyolcvanon túli bácsi, aki már évek óta a saját maga által felépített falak között él az elfoglalt épület egyik elkerített területén. Az egyik főzés alkalmával megkérdeztem az egyik ott lakó fiatal srácot, hogy mi vitte őt rá, hogy beköltözzön egy elhagyott gyárépületbe, a válasza az volt, hogy csak ki akarta próbálni, hogy milyen szabadon élni az egyetem befejezése után, kötöttségektől mentesen.

                                                   

                                                   

                                                  Hollandiában 2010. október 1-jétől a házfoglalást törvény tiltja. Amikor a törvény bevezetésre került, hatalmas ellentüntetést szerveztek Amszterdamban. Akkoriban egy belvárosi kávézóban dolgoztam, és az ellentüntetők a kávézó feletti lakást foglalták el, miközben a rendőrség páncélozott járművekkel próbálta visszaszorítani az egyre agresszívabbá váló tüntetőket. Kevésszer volt halálfélelmem az életemben, de amikor aznap beszorultunk a kávézó pincéjébe, mert a rendőrök és tüntetők összecsaptak és tüzet gyújtottak az utcán, akkor azt gondoltam, hogy ez a házfoglalás egyáltalán nem tűnik civilizáltnak vagy békésnek. Aztán később, ahogy utána olvastam, megtudtam, hogy a hatvanas években a növekvő népesség házigénye megnövekedett, de nem voltak elérhető ingatlanok a piacon. Sok-sok ház és irodaépület üresen állt akkoriban, mert a tulajdonosok így próbálták befolyásolni és feljebb nyomni az ingatlanpiaci árakat. A házfoglaló mozgalom egyfajta spekuláció-ellenes arculatot öltött, és évtizedekig megtűrt volt Hollandiában. A nyolcvanas években azonban egyre inkább kezdett anarchista mozgalommá alakulni, és a társadalom is megosztottá vált a házfoglalás kérdésében.

                                                  Így hát szinte csodának számít, hogy Maastrichtban, ami hétvégénként megtelik főként nyugdíjas korú belga, német és francia turistákkal, akik a luxusüzletekben szeretnék elkölteni a pénzüket, megmaradt az elmúlt tizenöt évben egy hatalmas terület, ami tulajdonképp senkié. Az elfoglalt kőépület egyfajta kulturális központtá nőtte ki magát, ahol üzemel egy koncertterem, mozi, színház, és időről időre helyet ad irodalmi és zenei fesztiváloknak is. A gyárépülettel szembeni faház pedig heti háromszor alternatív konyhaként nyitja meg az ajtaját az érdeklődők előtt. A konyha keddenként vegán főzésnek, pénteken az úgy nevezett ételbanknak (a pénteki piacról kapott zöldségek és gyümölcsök elajándékozása és közös főzés az ott lakókkal és bárkivel, aki arra téved), szombatonként pedig kenyérsütésnek ad helyet.

                                                  Vegetáriánusként (és lassan vegánként) lelkesen kezdtem járni a keddi programra, ahol megtanultam többek között sajttortát sütni kesudióból készített sajttal, céklás humuszt készíteni, uborkalevest főzni és még sok minden más finomságot készíteni bármiféle tejtermék (és persze hús) hozzáadása nélkül. Évekig küzdöttem magammal, hogy vajon át tudnék-e térni a vegán életmódra, hiszen az már csak egy lépcsőfok attól, ahol most vagyok. De sajnos még mindig vannak nehézségeim, főleg olyankor, amikor otthonról érkezik sütemény, amiben van tojás, vaj és tej is…

                                                  A pszichológiát hallgató Carolin szerint, aki már hónapok óta állandó tagja a főzőestnek, a fő célja ennek a keddi estének, hogy segítsen összehozni a már vegán embereket Maastrichtban, illetve hogy megmutassa azoknak, akik még csak ismerkednek ezzel az életmóddal, hogy mennyire változatos és ízletes tud lenni ez az étkezési forma. És valóban, az este hétkor kezdődő főzőszeánsz alatt három fogást készítünk el, és mind a három fogás megállná a helyét bármelyik színvonalasabb éteremben is. A különbség csak annyi, hogy itt öt eurót kell fizetni érte és még jól is érezzük magunkat, miközben zöldséget pucolunk, mosogatunk vagy épp kenyeret dagasztunk.

                                                   

                                                   

                                                  A résztvevők között sokan azzal érvelnek a vegán életmód mellett, hogy ez az egyetlen járható út a jövőben. Ezt vallja Julian is, aki a Maastrichti Egyetemen tanult jogot, és a szakdolgozatát az állatjogokból írta. Szerinte a hús- és tejipar környezetre gyakorolt káros hatásai nem fenntarthatóak a jövőben és pár évtizeden belül mindenki vegán lesz, mert nem lesz más út a fenntartható fejlődéshez. Ha belegondolunk abba, hogy az állattartás sokkal nagyobb mértékben felelős az üvegházhatású gázok kibocsátásáért, mint az autóhasználat vagy a légi közlekedés, akkor megérthetjük, hogy miért érvelnek a veganizmus és vegetarianizmus mellett egyre többen a fenntartható fejlődés szószólói is. Nem beszélve arról, hogy az egészségre gyakorolt hatásai is bizonyítottan pozitívak a főleg növényalapú étkezésnek.

                                                  Akkor mi az oka, hogy még mindig azt hallhatjuk mindenhonnan, hogy növényektől nem kaphatjuk meg a szükséges fehérjét vagy hogy feltétlenül tehéntejet kell inni ahhoz, hogy a csontjaink ne töredezzenek szét? Vajon miért nem a majom vagy tigris tejét? Vagy miért nem reklámozzák, hogy a spenótból több kalciumot tudunk feldolgozni, mint a tehén tejéből, amit az európai lakosság több mint fele amúgy sem tud megemészteni. Valószínűleg az ésszerű válaszok itt is a pénz és érdekek mögött rejtőznek, és rajtunk múlik, hogy mit hiszünk el, és mit eszünk meg abból, amit próbálnak nekünk eladni. Ha Marx és Engels még élnének, valószínűleg mosolyogva vennének részt a növekvő maastrichti alternatív közösség politikai és gazdasági vitáiban és főzőestjein, és örömmel tapasztalnák, hogy vannak még olyanok, akik hisznek az egyenlőségben, a közös tulajdon fejlesztésében, az erőszak- és kizsákmányolás-mentes fenntartható fejlődésben és a munkamegosztásban.  

                                                   Fotók: Süle Viktória

                                                  • Hollandia
                                                  • vegán
                                                  • foglaltház
                                                  • főzőest
                                                  • kultúra
                                                  • állatjogok
                                                    ]]>
                                                    info@humanamagazin.eu (Szabó Gabi) Civil Fri, 05 Sep 2014 14:54:59 +0200
                                                    Global Muckracking: Az oknyomozó újságírás elmúlt száz éve http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/2413-global-muckracking-az-oknyomozo-ujsagiras-elmult-szaz-eve http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/2413-global-muckracking-az-oknyomozo-ujsagiras-elmult-szaz-eve   Olyan időkben, amikor az újságírást annyi helyen támadják – Egyiptomban, Pakisztánban, Burmában, hogy csak egy párat említsünk –, jó hír, hogy olyan könyvek kerülnek kiadásra mint pl. a Global Muckracking: 100 Years of Investigative Journalism from Around the World (New Press, 2014. augusztus), amely az oknyomozó újságírás legutóbbi száz évének történelmét mutatja be.  

                                                    A Global Muckracking az első olyan antológia, amely a fejlődő országok újságírásáról szól egészen a 19. századig visszamenően, és 46 olyan ikonikus példát tartalmaz, amelyekben újságírók, tudósok, történészek és aktivisták magyarázzák el az adott jelentés fontosságát és a megjelenésük által keltett – vagy nem keltett – hatást.

                                                    Halálosztagok, rossz munkakörülmények, emberkereskedelem, rendőri brutalitás, korrupció, a nők bántalmazása, természeti katasztrófák, élelmiszerhiány. Többek között ezekről a témákról számolnak be az újságírók – gyakran nagy árat fizetve szókimondásukért. Carlos Cardoso mozambiki tudósító például rejtélyes körülmények között halt meg, miközben történetén dolgozott. Ugyanez történt Henri Nxumalóval, a Drum egyik első számú riporterével, amely a Dél-afrikai Köztársaságban jelent meg az apartheid idején. Másokat zaklattak és rágalmaztak. Liu Binyan kínai újságírót – aki egyszer az ország legjobbja volt és „Kína lelkiismerete” néven vált ismertté – kétszer zárták ki a Kommunista Pártból, vidékre menesztették és mára szinte teljesen megfeledkeztek róla.

                                                    Néhányan ezek közül a hősies emberek közül, csak azért lettek újságírók, hogy hírét vigyék az igazságtalanságoknak, amelyeknek tanúi voltak. Benjamin Saldaña Rocca Peruban és ED Morel Belgiumban annyira felháborodtak a munkásokkal szembeni brutális bánásmódon, hogy azért alapítottak újságot, hogy napvilágra hozzák a kegyetlenségeket. Ezek volt, hogy közfelháborodáshoz vezettek, volt, hogy nem fordítottak rájuk túl sok figyelmet, valamilyen célt mindenesetre szolgáltak. 1930-ban, miután Gareth Jones írt a sztálini Oroszországban zajló éhezésről, nem küldtek élelmiszersegélytaz országba, de a beszámoló később a történészek számára értékes információval szolgált. Patricia Verdugo a pinocheti Chile egyik halálosztagáról írt riportját pedig felhasználták az eseményekkel kapcsolatos nyomozás során.

                                                    Az újságírók a múltban is ugyanazokat a technikákat használták, mint ma: titokban tartották kilétüket, tanúkat kerestek, túlélőkkel készítettek interjúkat és igyekeztek hitelesíteni a másodkézből szerzett információkat. Azok a tecknikák is ismertek számunkra, amelyekkel a jelentéseiket próbálták támadni: lobbizás, ügyvédek és PR szakemberek lefizetése, nyomásgyakorlás, esetleg erőszak bevetése.

                                                    A múltbeli jelentések és beszámolók olvasása felhívja a figyelmünket, hogy az újságírás fontos, hiszen megváltoztathat dolgokat és eszünkbe juttatja, hogy a világban mennyi igazságtalan dolgot követnek el.

                                                    Forrás: http://gijn.org/2014/08/11/global-muckraking-100-years-of-investigative-journalism/

                                                    Első kép: © iStockphoto

                                                     

                                                    • oknomyozó újságírás
                                                    • könyv
                                                      ]]>
                                                      info@humanamagazin.eu (Nagy Ibolya) Ember Fri, 29 Aug 2014 18:36:44 +0200
                                                      Az EU törekvései az emberkereskedelem felszámolása érdekében http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ebreszto/item/2412-az-eu-torekvesei-az-emberkereskedelem-felszamolasa-erdekeben http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ebreszto/item/2412-az-eu-torekvesei-az-emberkereskedelem-felszamolasa-erdekeben   Az emberkereskedelem igen súlyos, az emberi jogok megsértésével járó bűncselekmény, amely nagyon sokszor kapcsolódik a szervezett bűnözéshez és az egyik legjövedelmezőbb bűncselekmény-fajta világszerte. Százezres nagyságrendű azoknak az embereknek a száma, akik áldozatul esnek az Európai Unión belüli vagy oda irányuló kereskedelemnek.

                                                      A rabszolgaság modern formája

                                                      A kereskedelem más mint az illegális bevándorlás vagy az illegális bevándorlók csempészete. Egy emberkereskedők által az EU-ba bejuttatott személy a határok átlépése után is  embertelen körülményeknek van kitéve, és a kereskedők továbbra is hasznot hajtanak belőle. A bűncselekmény okaként általában a szexuális és munkabeli kizsákmányolás vagy a belsőszervek eladása jelenik meg. A nők és a gyerekek különösen veszélyeztetett csoportot képeznek; a nők és a lányok a gazdaságilag kihasználtak 56%-át, míg a szexuálisan kizsákmányoltak csaknem annak egészét, pontosabban 98%-át teszik ki. A gyerekeket gyakran kéregetésre vagy apróbb bűncselekmények – mint például lopások – kivitelezésére használják.

                                                      Az áldozatok védelme, az elkövetők büntetése

                                                      Az Európai Bizottság a témát emberi jogi és nemi szemszögből közelíti meg, elsősorban a megelőzésre, a bűnösök elítélésére és az áldozatok védelmére helyezi a hangsúlyt. A 2011. március 21-én elfogadott új direktíva is ezt tükrözi. Azonkívül, hogy igyekszik a tagállamok saját törvényeihez hasonulni, rendelkezik az áldozatok védelméről, valamint a kevésbé súlyos bűncselekményeknél a büntetés helyett az elkövető megsegítését támogatja.

                                                      Növekvő együttműködés, koherencia és átláthatóság

                                                      Az új direktíva értelmében a tagállamoknak ki kell nevezniük egy „nemzeti referenst”, aki nemzeti szinten felelős az emberkereskedelem-ellenes tevékenység ellenőrzéséért. A Bizottság szeretné elősegíteni, hogy az országok megosszák egymással a legjobb módszereket, valamint egy megbízható nemzetközi adatbázis felállítását is szorgalmazza a témában. Az együttműködés elősegítése érdekében a Bizottság a magánszektor aktivizálása mellett tervezi, hogy bevon a munkába NGO-kat, törvényt kikényszerítő erőket és olyan nem EU-s országokat, amelyek forrás- vagy tranzitországként szerepet játszhatnak az emberkereskedelemben. 2010-ben a Bizottság kinevezte Ms. Myria Vassiliadout EU-s Emberkereskedelem Elleni Koordinátornak. Az ő feladata az, hogy javítsa a koordinációt és koherenciát az EU intézményei, az ügynökségek, a tagállamok, a nem EU-országok és a nemzetközi szereplők között. A témában indult egy új uniós interenetes oldal is.

                                                      Az EU Emberkereskedelem Elleni Napot nevezett ki 2007-ben, október 18-át.

                                                      Átfogó megközelítés

                                                      Az Európai Unió 2012-ben fogadta el az EU stratégiája az Emberkereskedelem Megszüntetéséért című dokumentumot. Ez a már meglévő, 2005-ös akciótervet frissítette fel a leginkább bevált gyakorlati megoldásokkal, megelőzési módokkal. 5 évre szólóan határoz meg konkrét, gyakorlati lépéseket, mint a már említett prevenció: az áldozatok védelmét és támogatását, a kereskedők bírósági elítélését, nemzeti erők létrehozását és egyesült európai nyomozócsoportok felállítását szorgalmazza a határokon átnyúló ügyek megoldására.

                                                       

                                                      Forrás (szöveg és fotó): http://ec.europa.eu/dgs/home-affairs/what-we-do/policies/organized-crime-and-human-trafficking/trafficking-in-human-beings/index_en.htm

                                                       

                                                      • emberi jogok
                                                      • emberkereskedelem
                                                      • Európai Unió
                                                        ]]>
                                                        info@humanamagazin.eu (Arnold Eszter) Ébresztő Wed, 20 Aug 2014 18:19:54 +0200
                                                        Kiáltvány a jövő városáért http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/2411-kialtvany-a-jovo-varosaert http://humanamagazin.eu/rovatokmenu/rovatok/ember/item/2411-kialtvany-a-jovo-varosaert   A városkép a radikális átalakulás szélén áll, így még sohasem volt ilyen fontos, hogy a várostervezők, az építészek és a vezetők egyaránt figyelembe vegyék azokat az új módszereket, amelyek segítségével a jövőben alkothatnak.

                                                        Városaink laboratóriumként szolgálnak különböző kísérletekre egy olyan új platformot szolgáltatva, amely új és innovatív módszerek kitalálására inspirál. Városaink sikere és rugalmassága abban rejlik, hogy széles skálán tudjunk gondolkodni – a lakók véleményét számon tartva – a társadalmi, területi és gazdasági környezet együttes figyelembevételével.

                                                        Gondoljunk az új koncepciókra a tervezéskor és reagáljunk a gyors városi átalakulásra!

                                                        A város egy hatalmas, valós laboratórium, ahol ötleteket lehet tesztelni, adatokat lehet gyűjteni, s ahol a megszerzett tudás alkalmazható. Valamennyire el kell határolódnunk a tervektől, a statisztikáktól és az általános stratégiáktól, ki kell mennünk az utcára és egyszerű, gyakorlati módszereket kell alkalmaznunk, hogy a konkrét városi konfliktusokkal szembesüljünk.

                                                        Emberi lényként hozzászoktunk a növekedéshez és a fejlődéshez – az életben a zsugorodás a halál előjele. A mai változó városi formák miatt viszont el kell ismernünk, hogy ez a csökkenés nem feltétlenül jelenti a városok hanyatlását, hanem úgy kell rá gondolnunk mint egy más jellegű fejlődési lehetőségre. Be kell fejeznünk a Detroithoz és Clevelandhez hasonló zsugorodó városokat célzó javításokat – hiány idején a problémák akár javíthatatlanok is lehetnek –, és inkább azokra a városrészekre kell koncentrálnunk, amelyek a nehézségek ellenére is virágoznak. Nem szabad hagynunk, hogy a túldramatizált városcsökkenés megbénítsa a képességünket, hogy tenni tudjunk azért, hogy elősegítsük a haladást, amely a közösségre hat.

                                                        „Egy jó város nem összetévesztendő egy népes várossal” – mondta Arisztotelész.

                                                        Hallgassunk a polgárokra a felhasználó-orientált városok tervezésében!

                                                        A társadalmilag fenntartható közösség nyitott, de biztonságos mindennapi eseményei és látványa részvételre ösztönöz. A közösség áll minden szomszédság és kerület középpontjában, ezért annak érdekében, hogy ezt megújítsuk, meg kell hallgatni a lakókat, hiszen ők a hely szakértői. A közösségi részvétel, a „co-design” és más hasonló stratégiák kulcsfontosságúak annak érdekében, hogy azonosítsuk, megértsük a vágyakat, az ambíciókat és az aggodalmakat, amelyek a fejlődést alakítják és befolyásolják a gyakorlati tervezési megoldásokat.

                                                        A város változó arca miatt a tervezés során az összes társadalmi rétegre oda kell figyelni. A városoknak van egy alapvető emberi tényezője – sokkal több dolog határozza meg a város térbeli formáját, minthogy mekkora tőkét használnak. Végül is egy térség sikeres regenerációja nem azt jelenti, hogy megváltoztatjuk, hogy ki él ott, hanem hogy egy mindenféle konfliktussal rendelkező közösséget tudjunk támogatni.

                                                        „A városok csak akkor és csak azért képesek mindeni számára nyújtani valamit, ha mindenki által együtt emelték azokat” – mondta J. Jacobs.

                                                        Támogassa a városok szerves és nyitott növekedését!

                                                        A tabula rasa regeneráció helyett ez a lassú és egyenletes szerves fejlődés az, ami létrehozza a legrugalmasabb közösségeket. Ahogy a természet fokozatosan újul meg a metszés-újranövés folyamatán keresztül, így kell a kerületeink és városaink átalakítására is gondolni. Több bizalmat kell fektetnünk a város non-lineáris adaptációjára, amely a jó közösség és a vitalitás alapja.

                                                        Egyrészt elő kell segíteni a városi fejlődést, de oda kell figyelni arra is, hogy ez ne váljon a város már meglévő erősségeinek rovására. Ez azt jelenti, hogy a szegényebb közösségeket is figyelembe kell venni, akik már az igényeikhez optimalizálták a forrásokat a biztonságosabb, rugalmasabb helyek érdekében az infrastruktúra, a kényelem és a lakhatás területén. Ezek az újító és kísérleti megközelítések intelligens, fenntartható és holisztikus városi növekedési stratégiákká alakíthatók.

                                                        A jövő dizájnja és folyamatos újraképzelése

                                                        Az UCL Urban Labs egy nemrégiben szervezett rendezvényén mutatták be, hogy egy épület átlagos életkora London belvárosában mindössze 17 év, tehát ahelyett, hogy egyféle használatra tervezünk épületeket, ezeknek sokoldalúnak kellene lenni, hogy számos igényt kielégítsenek. Természetesen nem tudjuk megjósolni a jövőt teljes egészében, az infrastruktúra hosszú távra történő tervezése létfontosságú, illetve ha egy szerkezetet csak rövid élettartamúra építenek, építsék elbonthatóra.

                                                        Forrás: http://urbantimes.co/2014/06/a-manifesto-for-the-future-city/

                                                        Fotók: Trey Ratcliff, Navaneeth KN

                                                         

                                                        • városfejlesztés
                                                          ]]>
                                                          info@humanamagazin.eu (Nagy Ibolya) Ember Sat, 09 Aug 2014 14:40:32 +0200